Történet egy angyalról

Tessék, itt egy vers. :) Ez volt életem legelső verse, s érdekessége, hogy először az utolsó 3 versszakot írtam meg.



Erővel teli lánynak ismer mindenki,
S ezt szüleim meg is értik,
De nem tudják, hogy létezik más is,
Mint a valóvilág gyötrelmei.
2
Túl a mezőn, a tavon át, egy erdőben,
Hol manók ezreit látták már,
Ott nyugszik legkedvesebb angyalkám,
S az igazak álmát aludná.
3
Egy bátor halhatatlan hős volt mikor élt,
S nyomába nem sok ember ért,
De elszomorít, ha rágondolok,
S tudom, hogy nincs már min rágódnom.
4
Hisz a saját világomban élt, aminek
Boltíves kapuján szőlő ért,
De démoni lelkem nem engedte,
Hogy lelkem végre szabad lehessen.
5
Démon a valóvilág, angyal a saját,
Mind csábító a maga módján,
Ki angyalt választ, útja rövid s,
Bájos, ki démont, hosszú és bajos.
6
No, de térjünk azért vissza a lényegre,
Mielőtt bármi is történne,
Hadd meséljem el,
Mi történt vele.
7
Együtt jártuk az utakat,
S kerestük a bajokat,
De nem sokáig,
Mert szembe jött velünk egy akármi.
8
Sokan mondják, hogy badarság,
Nekünk mégis a valóság,
Hisz, mi szembe jött velünk,
Mesebeli életű.
9
Sárkány volt az bizony ám,
Mégis elláttuk a baját.
Utolsó szavai ezek voltak:
„Sokéletű én sem voltam”.
10
Tovább mendegéltünk,
S szembejött velünk új vendégünk,
Ki szellem volt ámbár,
Mégse lopta el a pénztárcát.
11
Ijedtében hátrahökkent,
S egyszerre arrébb is lebbent,
Mikor meglátott minket,
Csodálkozott is milyet.
12
Csatlakozott kis csapatunkba,
Megszállt kedves barátomban.
S így ereje nagyobb lett,
Szíve sem lett sokkal szebb.
13
Sok csatát megvívtunk,
De volt egy rossz pillanatunk,
Mikor mindenki azt hitte meghalunk,
Megjött a lovunk.
14
S segítségükkel erősebbek lettünk,
Mégis kicsinek éreztük,
Ezután nem ismertünk határt,
Öltük az összes tatárt.
15
S, ha feleennyire vicc volna,
Talán meg is hatódna,
De viccnek itt nincs helye,
Mert ez egy szomorú mese.
16
Boldog voltam, s ezt nem tagadom,
Eva volt a legjobb barátom.
S, bár földre szállt angyal volt,
Mégis egy ember volt holott.
17
Egy part szélén üldögéltünk angyalommal,
Mikor Ő hirtelen felkelt s megtorpant,
Ijedtemben nem tudtam, mit mondjak,
Ezért hát baját el is mondta.
18
Félt a haláltól, félt a vértől,
De jobban a szenvedéstől,
Ki egykor megátkozta,
Az most áldását adta.
19
S öreg barátom, midőn ezt elmondta,
Szíve is feladta.
A fájdalom, mit velem már átélt,
Nem fájt az már soha többé.
20
Azóta is még az erdőben nyugszik,
Közben körülveszik a nyuszik.
 E versemnek most van itt a vége,
Kisangyalkám is elrepül végre.

Nightwishben 2. fejezet

 Először is szeretnék elnézést kérni, hogy oly sokáig tartott a második rész, és a rajzok is megfogytak, emellett digitalizálva sem lettek, de nézzétek el nekem kérlek, hogy időm szűkében vagyok jelen pillanat, s az ötlet is csak legelőször tűnt oly egyszerűnek.

Lilla

Bent ültem a kis teremben mozdulatlanul. Luke leült velem szemben és csak mosolygott.
-    Biztos vagy benne, hogy velük akarsz menni? – nézett rám.
-    Van más választásom?
-    Nem muszáj menned, ha nem akarsz. Másnak ez remek esély, de neked mindig van esélyed… hisz, varázsló vagy! Híres emberek vesznek körül és hercegnő is vagy ráadásul.
-    Lehet, de azért ez mégis csak a Nightwish. Remek alkalom, hát ezt halasszam el?
-    Nem azt mondtam, hogy tedd ezt… hanem ahogy jónak látod.
-    Megzavartunk valamit? – nézett rám Anette.
-    Nem, gyertek nyugodtan – intettem nekik, majd Lukehoz fordultam – esély mindig van, de nem ilyen.
-    Te tudod – mosolyodott el Luke.
-    Szóval, hogy döntöttél? – nézett rám Jukka.
-    Megyek veletek – bólogattam.
-    Szülők tudják? – nézett rám Marco.
-    Luke elengedett, nem lesz baj – mosolyogtam.
-    Uram, ugye nem bánja? – nézett rá szelíden Tuomas.
-    Bánni ugyan bánom, de az ő döntése – mosolygott rám Luke.
-    Luke! – hallgatattam el.
-    A csomagok? –folytatta Tuomas.
-    Ott veszek ruhát.
-    Mennyi van nálad?
-    Annyi, amennyi kell – mosolyogtam.
-    Ön is csatlakozik hozzánk, uram? –nézett Luke-ra.
-    Hogy én? – lepődött meg a kérdésen, majd heves tiltakozásba kezdett – nem, nem… nekem ott vannak a gyerekek…
-    És akkor ezt a lányt meg csak így elengedi?
-    Nem a lányom – mosolygott rám.
-    Valaki rokon, ha szabad kérdeznem? – nézett rám.
-    A lakótársam.
-    Értem. Szóval maga nem jön.
-    Nem. De köszönöm, hogy azért gondolt rám.
-    Luke, elindulhatsz haza – súgtam oda neki óvatosan – én már nem megyek haza, csak a következő koncert után. Rendben?
-    Rendben – bólogatott majd megölelt. Szorosan magához húzott, s majd megfujtott vele. Kis idő múltán sikerült kiszabadulnom öleléséből.
-    Indulhatunk? – nézett rám Tuomas, azt látva, hogy nagyot sóhajtva Luke után nézek.
-    Igen – bólogattam.
-    Gyere, mellettem fogsz ülni – ragadta meg kezem Anette, s maga után húzott.
Anette és a csapat többi tagja beszállt a nagy autóba, én meg csak álltam előttük. Marco lehúzta az ablakot és kinézett rajta.
-    Nem jössz? – nézett rám.
-    Tömegközlekedés. Nem vagyok sztár.
-    Ha nem szállsz be, akkor soha nem is leszel.
-    Ember, nem a drága cuccoktól vagyok az, aki. Pedig dicsekedhetnék – csóváltam meg fejem – ott találkozunk fél óra múlva, rendben?
-    Rendben.
A kocsi elindult, s én is elindultam a másik irányba. Ahogy befordultam a sarkon, s azt láttam, hogy sötét van, megálltam egy pillanatra. Óvatosan körülnéztem, majd csettintettem egyet. Persze, nem használok sem port, sem pedig kandallót, mint a Harry Potter könyvekben, vagy hasonló. :) 
Pillanatok alatt a reptéren találtam magam. Nekitámaszkodtam a falnak, s vártam a többieket.
Talán negyed óra telt el, mikor feltűnt Emppu a sor legelején.

 -    Gyors voltál – jegyezte meg, mikor odaérkezett hozzám.
-    Megvan a magam útja – biccentettem.
-    Repülőjegyed nincs, ugye? – nézett rám Anette.
-    Gyors vettem, míg odavoltatok.
-    De az lehetetlen. Napokkal előtte kell foglalni.
-    Félre értesz. Nem úgy vettem. Volt egy jegyem Hawaii-ra. Elcseréltem egy fickóval nem is olyan rég. Alig fért a bőrébe örömében. De nem értem, miért…
-    Megőrültél? – nézett nagyot Jukka – Hawaii-ra én is szívesen elmennék. Miért cserélted el?
-    Azért, mert ahonnan én jövök, a pénznek nincs értéke. Ennek legalább is nincs. Bármikor tudok szerezni öt főre. Csak szóljatok – mosolyogtam.
-    Gyertek, csekkoljunk  - intett Tuomas.
A gépre kb. egy órát vártunk. Addig Anette szétnézett a sok üzletben, s bevásárolt magának. A srácok is a repülőket nézegették. Leültem egy padra, s elővettem egy könyvet. Emppu kíváncsian jött mellém, s ült le. Értetlenkedve nézte a sok betűt, melyek szavakat alkottak, s azok mondatokat. De a magyar nyelvet nem ismerte fel.
-    Mit olvasol?
-    A történetem – mosolyogtam rá.
-    Könyveket írsz? – döbbent le.
-    Nem. Ez inkább olyan, mint egy napló.
-    Mihez kell a headset? – nézett a kábelre, ami a keménykötésű könyvből kiállt – hangos könyv? Vagyis hangos napló?
-    Olyasmi – mosolyogtam rá.
Ebben a pillanatban egy dühös vendég viharzott el mellettem, kifújva könyvemből a lapokat. Emppu utánanyúlt, s el is kapott egy-kettőt. Amíg a lapokat szedegettem a földről, a férfi áttanulmányozta azok tartalmát.
-    Ezek remek rajzok – mosolygott – nagyon szépek.
-    Sajnos nem a legjobbak. És én sem a legjobbak közé tartozom.
-    Pedig csodásak.
-    Nézd? Ez sikerült a legjobban – mutattam fel egy rajzot, melyen egy jaguár szerepelt Chuck Norris felsőtesttel és Hello Kitty bokszerben díszelgett.
-    Haha – nevetett egy jóízűt, amint tüzetesen megvizsgálta.
-    Luke adta fel feladatnak, hogy még véletlen se unatkozzak.
-    Luke szereti a jaguárokat?
-    Imádja – mosolyogtam – persze… attól független fél tőlük.
-    És te?
-    Kifejezetten szeretem őket. Szerintem az életben nem volt olyan lény, amitől féltem volna. Kivéve a farkasoktól… szeretem őket, de ők valamiért nem.
-    Indulhatunk – jött felénk Marco.
-    Köszönöm a segítséget – nyújtottam kezet Emppunak.
-    Örömmel tettem – rázta meg.
Végre felszállhattunk a repülőre.
-    Jól vagy? – nézett rám Emppu, mikor elhelyezkedtem a középső ülésben.
-    Persze, miért ne? – néztem vissza rá.
-    Sápadtnak tűnsz.
-    Valóban? – lepődtem meg.
-    Ültél már valaha repülőn?
-    Igen. Rengeteget utaztam kiskoromban.
Annyiban hagyta, s elhelyezkedett mellettem. Anette is beült a másik oldalra, hogy ki tudjon nézni az ablakon.
-    Alig várom, hogy velem énekelj – mosolygott rám.
-    Bárcsak más is így lenne vele – sóhajtottam fel, s a többiekre néztem.
-    A fiúk is alig várják, hogy fellépj velünk! – bíztatott.
A repülő felszállt. Unottan vettem elő IPodom, s ráhúztam a fülhallgatót fejemre. Körülnéztem, s a sok ember csak tátogott. Lehunytam szemem Tarja megnyugtató hangjára, s ellazultam. Utolsó, mit láttam, hogy Tuomas mélyen társalgott Marcoval. Talán tíz perc telhetett el, mikor valaki megbökött. Gyors, reflexszerűen kinyitottam szemem, s Anette-ra néztem, aki a túloldalra.

-    Most felébresztetted! – rivallt rá valamelyikkőjükre, de hangjában mégsem érződött oly nagy harag.
-    Aludtál? – nézett rám Marco, mikor feléjük néztem.
-    Tessék? – vettem le a fülhallgatót.
-    Aludtál? – ismételte meg kérdését.
-    Nem. Csak pihentettem a szemem. Valami baj van?
-    Mi lesz, ha csatlakozol hozzánk? Hogyan jutsz el hozzánk? Hol fogsz lakni? – nézett rám kék szemeivel.
-    Anette megadta a számát. Ha odaérkeztem, eligazít. Ami a lakásomat illeti… ha nem szerzek mihamarabb ott, akkor kénytelen leszek egy hotelben. De nem is biztos, hogy bevesztek! – lassítottam a tempón.
-    Ne légy ennyire pesszimista! – csitított Anette.
-    Én? Eszem ágában sincs! – mosolyogtam rá – csak próbálok reálisan gondolkodni. Az esély 50-50… - majd suttogva hozzátettem –, ha nem használom a varázserőm…
-    Hogy mondtad? – nézett rám.
-    Ja, semmi. Bocsánat, csak elgondolkodtam – dűltem vissza helyemre, fülhallgatóm felvettem, s lehunytam szemem.
 Hirtelen eszembe jutott pár sor egy versemhez. Elővettem a könyvszerű naplót, s gyors beírtam. Ránéztem Anette-ra, ki épp fényképeket készített magáról a blogjához, majd Tuomasra. A pillantásunk találkozott, s rám mosolygott. Amint meglátta a könyvet, érdeklődve nézett rám.
-    Író vagy?
-    Afféle is. Verseket és történeteket írok. De a történetek inkább a mindennapjaim naplója.
-    És szépen rajzol – magyarázta Emppu.
-    Valóban? – nézett rám – van valamilyen rajzod, melyet szívesen megmutatnál?
-    Nos… - gondolkodtam el, majd félve húztam elő egy méretes rajzlapot kis Converse táskámból. Tuomas nem győzött csodálkozni, hogy egy A/4-es lapra készített rajz hogy a francba nem gyűrődött össze abban a kis táskában (mely mellesleg közel akkora, mint a kezem. És az én kezem eléggé kicsi).
A rajzlapon egy lány félig befejezett feje volt, és persze a többi testrésze is. Mosolygott, s kezéből ott lógott a varázslók legfontosabb ékszere, a kristály, melyben erőnk lakozott; mely gyógyított minden sebet.
-    Ez ki? – nézett rá az arcra.
-    Egy számomra kedves személy – mosolyodtam el, majd elvettem a papírt, miután Emppu is megnézte.
Visszadőltem a székembe, s aludtam. Talán egy óra telhetett el, s a reptérre érkeztünk. Leszálltunk a repülőgépről, s leindultunk a kocsihoz, mi a bandáért jött.
-    Most már beszállsz te is? – kérdezte Marco – ismeretlen helyszín. A tömegközlekedés sem olyan egyszerű. Emellett te sem tudod, hova megyünk.
-    Igen. Most igen – sóhajtottam fel megadóan.
Mindenki beszállt az autóba, s elindultunk. A város gyönyörű volt. Nem tudom, végül is hol lehettünk, de oly szépen csillogott, mint itthon a karácsonyi díszekkel karácsonykor a sok utca.  Egyszer csak a kocsi befordult egy nagy kertes épülethez. Először azt hittem, valaki fontos személyhez érkeztünk, de kellemeset csalódtam. Ez egy pompázatos hotel volt. Valószínűleg egész Románia legjobb hotelje. Már kint, az udvaron azt tapasztaltam, hogy a pillérek márványból voltak. Tele volt egzotikus növényekkel és gyümölcsfákkal az óriási udvar, melynek közepén egy gyönyörű szökőkút álldogált. Amint beléptem a nagy előtérbe, a falakat aranyozott minták fedték be, s a plafonra is gyönyörű festmények tömkelege volt festve, valamint az egyik festmény az erdélyi tájat mutatta be. Ahhoz képest, hogy a legdrágább hotel is, mégis zsúfolásig tele volt.
-    Hol fogsz aludni? – kérdezte Tuomas.
-    Nem tudom. Hogy vannak a szobák?
-    Külön ágyak vannak egy-egy szobában. Aludhatsz Anette-el. Vagy külön szobában is…
-    Most beszéltem a recepciósokkal. Nincs már üres szoba. Pótágyat tudnak berakni – jött hozzánk Anette.
-    Eredetileg kivel aludtál volna? – néztem a nőre.
-    Emppu. De azt mondják, tudnak adni egy franciaágyas szobát, és akkor mi aludhatunk azon. Gondolom, nem akarsz nagyon a fiúk társaságában aludni. És ők sem díjaznák igazán.
-    Nem. Eszem ágában sincs kihívni magam ellen a sorsot – mosolyogtam.
Elfoglaltuk a szobánkat. Hála az égnek, egymás mellé kerültünk. Hosszas gondolkodás után eldöntöttem, hogy én fogok az erkély felől aludni. A pótágyat is behozták, szóval a kis „metál manó” mellettem fog aludni. A szobánkban a második dolog, mit muszáj volt megnéznem, az a fürdő volt. Nos, mi tagadás… itt is márványból volt minden. Közvetlen az ajtó mellett egy egész falat beterítő tükör volt, majd velem szemben pedig maga a kád. Bár inkább egy kisebb medencének mondhatni, hisz eléggé nagy volt, de mélysége meg inkább a gyerekmedencékéhez volt hasonló. Levettem vállamról a táskát, s magamra csuktam az ajtót. Ruháimat levetve megmártóztam a kellemesen meleg és frissítő vízben. Talán fél órát is ottmaradtam volna, ha nem kopogna az ajtón.

-    Igen? – keltem fel kábultságomból.
-    Bejöhetek? – hallottam Anette hangját.
-    Egy pillanat – válaszoltam, majd gyors tempóban kihúztam a dugót, s beburkolóztam egy törölközőbe – jöhetsz!
-    Köszi – nyitott be Anette, s elkezdett rendezkedni a pulton.
-    Bocsánat, kicsit elkábultam a víztől – szabadkoztam, majd megfogtam a táskát, s kimentem vele törölközőstől. Sajnos szegény Emppu barátomról megfeledkeztem, így amint megpillantottam inkább kimentem az erkélyre. A langyos szél lágyan simogatta nedves bőröm. Elővettem táskámból egy köntöst, s magamra vettem. (Félreértés ne essék, nem loptam a táska ötletet, de ha már egyszer nincs semmi holmim, csak ez, kénytelen vagyok innen előszedni „feltűnés nélkül” a holmikat.)

-    Milyen szép a hold – gyönyörködött benne Marco, mikor mellém ért.
-    Jaj! – ijedtem meg, majd mikor lecsillapodtam, visszanéztem én is az égre – a szívbajt hoztad rám.
-    Bocsánat. Nem szándékos volt – szabadkozott rám sem nézve.
-    Semmi baj. Meddig leszünk itt?
-    Talán egy-két nap. Nem tudom.
-    Nézd, ott egy hullócsillag! – mutattam az égre.
-    Kívánj gyors valamit! – mosolygott rám.
-    Megvan, te jössz – hunytam le szemem, majd kíváncsian vártam, hogy ő is kívánjon.
-    Megvan – suttogta.
-    Teljesülni fog?
-    Miért ne? Ha olyat kívántál, ami teljesíthető, akkor igen.
-    És a tiéd?
-    Egyszer biztos…
-    Teszek róla, hogy biztosan teljesüljön – kacsintottam rá.
-    Köszönöm, észben tartom – biccentett – jó éjt!
-    Neked is! – válaszoltuk kórusban.
Köntösöm levettem, mialatt már pizsamám volt. Beugrottam a puha ágyba, s a többieket néztem. Anette még mindig a fürdőszobában pakolászott. Mellettem Emppu egy könyvet olvasott. Unottan kezdtem el kutatni táskámban, míg rá nem bukkantam PSP játékkonzolomra. Elővettem kedvenc játékom, a God Of War-t, s elkezdtem játszani. Sajnos elfelejtettem levenni a játékkonzolról a hangot, így a fél szoba beleremegett, mikor elkezdtem játszani. A férfi kíváncsian nézte a játékot.
-    Szeretnél játszani? – nyújtottam oda neki.
-    Hogyan kell? – vette el, mint egy kisgyerek.
Elmagyaráztam neki, majd elővettem Ipodom, s azon voltam, hogy keressek egy-kettő jó számot. Betakaróztam, s lehunytam szemem.
Valamikor éjfél körül felébredtem. Talán az Ipod vészes merülése okozta ébredésem. Kómásan keltem fel ágyamból, hogy kiszálljon belőlem az álom, majd visszadőltem. A hold sugarai besütöttek az erkélyre vezető üveges ajtón, s így megvilágították a felém eső tárgyakat. Felkönyököltem ágyamon, s bágyadtan tekintettem a mellettem mélyen alvó férfire. Csak egy trikó volt rajta, s egy kisgatya, a takaró meg messze lent a földön hevert.
-    De jó lenne csak megérinteni, csak most a szemébe nézni – álmodoztam, majd rádöbbentem, hogy ha így folytatom, hamarosan én is a „rajongók” közé leszek sorolva. Kedvtelenül dőltem vissza párnámra, s számoltam a bárányokat.

Egy 45 perces kaland

Épp történelem órán voltam, s Poroszország megalakulásáról tanultunk, mikor képzeletem elkalandozott:
A háttérben lövöldöztek. Egy középkorú finn nő voltam, hosszú barna hajjal, s katonai ruhában. Ekkor egy golyó az orrom előtt pár centire suhant el. Gyorsan menedéket kerestem, ezért a legközelebbi búvóhely egy sátor volt. Bent legalább tíz katona volt, a fegyvereket válogatva. Ijedten futottam oda az egyik katonához, de mikor rám nézett; arcán higgadtság ült.
-    Na, mi van? Félsz csatába menni? – gúnyolódott.
-    Hogy kerülök ide? – csak ennyit tudtam kibökni.
-    Hol voltál eddig, szívem? Na, nyomás ölni. Aki katonának ment, az küzdjön hősiesen. Vagy talán gyáván akarsz meghalni?
-    Hagyjad! - ordított rá egy másik katona – mit ártott ő neked? Nő, talán baj?
-    Igen. Szennyezi a levegőt – szagolt bele a levegőbe.
-    Szánalmas vagy – szikrázott védőm szeme.
-    Én legalább győztesen kerülök ki ebből az egészből – köpte le cipőmet, majd kiviharzott felfegyverkezve.
-    Ne figyelj rá – fordult felém fekete szemű megmentőm, majd ő is kiment.
A fegyverekre néztem, majd nyálas cipőmre. Nem engedhettem, hogy egy férfi így lealázzon, ezért én is felfegyverkeztem. Kifutottam a sátorból, majd rémülten néztem körül. A nagy füsttől nehezebben lehetett látni, de viszont a földön fekvő halottak, s annak testrészeik tisztán láthatóak voltak. Hol egy láb, hol egy kéz, hol egy fej, s hol egy szív. Ettől kicsit elfogott a rosszullét, de kész voltam megmutatni a világnak, hogy, mint nő, képes vagyok küzdeni hazámért, s képes vagyok győzelemre vinni az egész csapatot. A zsákok mögött megbújva figyeltem kifelé, s géppuskámmal a közeledő szemből jövő embereket lőttem, ami persze azt is jelenthette, hogy saját csapatomat mészároltam. Repülők suhantak el fejem fölött, s bombázták az ellenséget. Óriási gomolyfelhők közeledtek felém. Megijedtem, mert azt hittem, most fogok meghalni. Ekkor kinyílt szemem. Mindent élesen láttam. Láttam, ki, hol és mikor jön. Tudtam, ki az ellenség, s ki a barát. Előreindultam, s ahol tűz volt, onnan próbáltam megközelíteni az ellenséget. Félelmetes volt, de ettől bátornak éreztem magam. Fő célom: hazám megmentése, még akkor is, ha nem tudom, hol vagyok. Egy lánctalpas teherkocsi pont akkor jött felém, ezért gyorsan ráugrottam a hátsó részére. Kinéztem, s láttam, amint egy mi is? Ha jól láttam, egy orosz katona futott utánam fegyverrel a kezében, s közben párszor el is sütötte azt. Eközben a sofőrt főbe lőtték, így a kocsi fölborult, s én kigurultam belőle. Hál’ istennek sértetlen maradtam, de sietnem kellett, mert az orosz katona szorosan a nyomomban volt. A golyók a fülem mellett suhantak el. Ekkor jutott eszembe, hogy ki kell állnom magamért, ezért lelassultam, szembefordultam vele, s lövésem fejbe találta, mitől az, mint látványos tűzijáték, úgy hagyta el kiindulópontját. Én voltam az akkori Terminátor. Félelmem nem ismert határt. Aki szembe jött velem; annak élete hamar ki is múlt. Repülők zúgtak el fejem fölött, autók suhantak el mellettem, s golyók horzsolták bőrömet. Elindultam egyenesen. Az ellenség területéhez közel lehettem, mert a sok orosz egyszerre futott ki egyetlen egy sátorból. Gyorsan eltávolodtam, majd a sátorhoz dobtam egy gránátot. Mikor felrobbant, a lőszertől óriási tűzzel, s füsttel hajtott előre a semmibe. Sötétedett. Éjszaka mindenki pihent. Egy bokorban lapultam meg az ellenséghez közel, de nem észrevehetően. A telihold fényesen sütött, s egy beszélgető páros jött felém. Az ellenséges katona, s valószínűleg az orosz parancsnok beszélgettek.
-    Van ötlete, hogy hogyan győzzem le a finneket? – szólalt meg a parancsnok.
-    Igen, uram. A tervem a következő: holnap este letámadjuk őket, mikor nem számítanak rá, s így nem lesz idejük semmire sem. Már csak fegyvereket kéne szerezni.
-    Azzal maga ne foglalkozzon. Annak idején a németektől kaptam egy pár fegyvert.
-    Mint például?
-    Egy Mauser KAR98K mesterlövész fegyver. Ez volt az első fegyverem annak idején.
-    Remek. De mi lesz, ha nem maradnak életben a katonák?
-    Azért ne aggódjon. A repülőink majd elintézik. És a nő?
-    Haszontalan. Még egy legyet sem tudna eltaposni.
-    Azért ne légy annyira biztos a dolgodban.
-    Pedig így igaz. Fél a haláltól, de katonának jött. Akkora az esze, mint egy lámának.
Nem bírtam tovább türtőztetni magam. Megpróbáltam árnyékos helyet keresni, hol nem látszom, s lassan visszamentem a táborhelyre. Ott nesztelenül odamentem ahhoz a férfihez, ki megmentett az árulótól. Felkeltettem, mire pislákolva kinyitotta szemét.
-    Mi a baj?
-    Hogy hívnak?
-    Ez most fontos?
-    Igen.
-    A nevem Alexander.
-    Ki az, akitől megmentettél?
-    Lauri.
-    Szövetségre lépett az oroszokkal.
-    Hogy mi? – kerekedett ki szeme, mire csendre intettem.
-    Csitt! Ne olyan hangosan! Még valaki felébred – suttogtam.
-    Jól van. Mond.
-    Holnap éjszaka akarnak ránk támadni. Le akarnak mindenkit mészárolni.
-    S van valami ötleted?
-    Igen. Ma este beosonunk a parancsnok sátrába, s megnézzük a térképen, hogy mi a tervük; hogyan támadnak meg. Aztán elvágjuk az összes távközlő eszközt, mivel erősítést hívhat, s a repülőkről is leszereljük a gyújtógyertyát, így nem tudnak felszállni a repülőkkel.
-    Te egy zseni vagy!
-    Tudom. Na, gyere!
Gyorsan kiosontunk, s az ellenség területére érve jól körül kellett néznünk ahhoz, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy mindenki alszik. A parancsnok sátrához érve, bebújtunk a sátorba, s bár térképet nem láttunk, ezért egyből a távközlő készülékeket kerestük, majd tönkretettük őket. Ezután következett a repülő. Kiszedtük a gyújtógyertyát, s elindultunk visszafele, mikor egy őr pont arra járőrözött, amerre mi mentünk volna. Szerencsémre volt nálam kloretil, így gyorsan elővettem egy kendőt, s a férfi arcához nyomtam. Így sikerült figyelem felkeltés nélkül elmenekülnünk.
Másnap hajnalban korán keltünk, s már indítottuk a repülők motorjait, felfegyverkeztünk. Elindultunk, s közben folyamatosan tüzeltünk. Az ellenségnek nehezebb volt az indítás, mert sem távközlő eszköz, se pedig repülő nem volt. Viszont megfeledkeztünk a tankokról s a lánctalpas teherkocsikról. Az oroszok még így is nagy előnyben voltak. Majd, mikor mi törtünk előre; elővették a speciális fegyvert: a Mauser KAR98K-t. Aki arra ment, annak élete hamar véget ért. Lassan elérkezett a délután, s a több mint 300 000 fős hadseregből alig maradtunk 40 000-ren a bombáknak s a gránátoknak hála. Az oroszok még így is dupla annyian voltak, mint mi. Sötétedett, mikor felálltam vacsora közben egy ládára, s belekiáltottam a tömegbe.
-    Hé, emberek! Egy kis csöndet!
De a tömeg ugyanúgy folytatta a csevejt.
-    Nem hallottátok?! A hölgy csendet kért! – kiabálta túl a hangzavart Alexander, mire a tömeg elhalkult.
-    Köszönöm. Van egy rossz hírem. Az oroszok ma este megtámadnak minket. Sietnünk kell. Ma nem pihenünk. Meglepetésként fogja érni őket, mikor felrobban ez az egész kóceráj, s mi hátulról letámadjuk őket. Össze kell szednünk az összes fegyverünket, s másik menedékbe vonulni.
A tömeg erre csak nevetett.
-    Higgyétek el, igazat mond! Az oroszok lemészárolnak ma éjszaka minket, ha nem sietünk! Itt fogtok mind meghalni! Lauri átvert mindnyájunkat! Besúgó volt az ellenségnél! Aki túléli ezt a háborút, tudni fogja, hogy nekünk volt igazunk, s nem annak, aki itt maradt meghalni!
-    Jól van. Mi akkor a terv? – állt fel egy katona.
Összegyűltünk az asztalhoz, s megbeszéltük a tervet.
11 óra körül járhatott, mikor az oroszok nesztelenül közeledtek sátrunk felé, hol még mindig égett a lámpa. A parancsnok egy gránátot dobott felénk, ami fel is robbant. A sátrunk szanaszét szakadt, s a benne lévő olajtól és benzintől nagyobb lángra kapott, mint gondolták. Ekkor a hátuk mögött elhangzott az első dörrenés. Fák lombjaiban, s bokrok mélyén rejtőztünk egytől egyig. Majd előbújtunk rejtekünkből, s úgy támadtuk meg őket. Megsérültem a kezemen, így nem tudtam tartani a puskát. Egy bokorba bújtam, s vártam, hogy lecsillapodjanak a környezetemben lévő dolgok, s bal kezemmel elővettem utolsó gránátom, s céloztam. Bár bal kézzel nem vagyok jó dobó, mégis pontos lett a dobás, hisz az ellenség lába elé gurult.
A harcban több ezer ember meghalt. De a parancsnok és Lauri sikeresen elmenekültek, míg Alexandert több golyó is érte, mitől amputálni kellett a bal kezét, s bal lábát. Gyomrában is volt egy golyó, de azt nem bírták kiszedni több órányi próbálkozás után sem. Mikor bementem meglátogatni a gyengélkedőre, véres arcával rám nézett, s beszélt:
-    Már rég meg akartam kérdezni, hogy ha vége van ennek a háborúnak, akkor hozzám jössz-e feleségük? – nyögdécselt, s látszott rajta, hogy már nem sok van hátra.
-    Igen – ennyit tudtam válaszolni, mire szemem könnybe lábadt, s ráborultam.
Hittem benne, hogy még túlélheti ezt az egészet, de rá pár napra végleg elment.
Hogy mi történt közben a tábornokkal és társával? Nos, Laurit a parancsnok felakasztotta, majd feltűzte egy rúdra, mely a falból állt ki. A parancsnok pedig… ekkor megszólalt valamiféle csengő.
Erre elkalandozásomból felébredtem, s örültem, hogy újra gyerek lehetek, ki még csak az iskolai feladatokat körmöli.   

Nightwishben 1. fejezet

Hello. A nevem Leela. Magyarországon születtem, s jelen pillanatban is ott élek, 6 örökbe fogadott gyerekkel, az apámmal, nővéremmel, nagyszüleimmel és még sok emberrel. Varázsló vagyok, ahogy a családom többi tagja is. E történet most keveredni fog a valósággal és csak a szimpla fantáziával. Ha jól gondolom, olyan ember olvassa ezt a sztorit, aki szereti a Nightwish bandát, nem? Minden esetre, ez a sztori most róluk is szól, nem csak rólam.

2005-ben, mikor Tarja távozott, helyére Anette került a millió jelentkező közül. És hogy kerülök én a képbe? Talán én is jelentkező voltam? Nem, szép is lenne… jóformán csak azt tudom, amit hallgatok, de a banda életéről, vagy egyáltalán feléjük való rajongásom kis jelét sem mutathatom. Na de térjünk vissza. Miután kiadták következő albumukat, a Dark Passion Play-t, a banda turnézni indult, s 2008-ban el is érkeztek Magyarországra, a Papp László Sportarénába. Épp egy koncert közepén vagyunk és én a színfalak mögött dolgozom. Tulajdonképpen mit is? Semmit, csak egyszerűen ott ólálkodom az édes Luke Smith barátommal. Mellesleg Luke csak azért jött el, hogy ne kelljen egyedül itt lennem. Hogy az őrök miért nem vettek észre? Mivel az egész sztorit itt kezdjük, mi mint derült égből villámcsapás, úgy teremtünk itt. Másfelől viszont ott lógott a nyakunkban a kártya, min az szerepelt, hogy dolgozók. Épp a Last of the Wilds ment, s mivel Anette ebben a számban különösképp nem szerepelt, így eltűnt onnan.

-          Huh, nem semmi ez a bagázs – jött le Anette a színpadról mosolyogva, majd egy pohár vízért nyúlt.

-          Nem tudom, mit esznek ennyire ezen a bandán – csóváltam meg fejem Lukehoz fordulva.

-          Akkor mi mit keresünk itt? Azt hittem, te akartál idejönni! – nézett rám értetlenül.

-          Nem. Az Író ide rakott minket. Biztosan nyomós oka volt – indultam előre, de hirtelen nekiütköztem valaminek.

 

-          Bocsi – kért elnézést Anette, amint meglátta, hogy védekező pózba álltam másodpercek alatt.

-          Elnézést. Nem figyeltem előre. Az én hibám – szabadkoztam, s leengedtem kezeim.

 

-          Mond – nézett végig rajtam, majd mosolyogva folytatta – van olyan jó hangod, mint amilyen egyedi öltözködési stílusod?

-          Lehet, miért? – vontam föl szemöldököm.

-          Van egy kis időm. Támadt egy remek ötletem. Énekelj nekem gyors valamit – sietetett.

-          Rendben-rendben – csillapítottam és belekezdtem egy kisebb dalba, de alig tarthattam a felénél, mikor rám szólt.

-          Nincs kedved megjátszani, hogy énekelsz velem? Mármint… mint egy véletlen kiválasztott ismeretlen személy egy duett erejéig?

-          Mit kapok érte? – ült ki arcomra a gonosz vigyor, esélyt érezve a kihasználáshoz.

-          Ha nem elég az, hogy fent lehetsz a bandával egy színpadon… megfelel, ha a koncert után beszélhetsz a többi taggal is? – nézett rám furcsállva szemtelenségem.

-          Rendben. Hova álljak?

-          Valahogy próbálj befurakodni az első sorba. Ha feljutsz hozzám, majd ott irányítalak.

-          Nem lesz baj – mosolyogtam rá – még egy kérdés.

-          Igen?

-          A szervezők nem fognak közbeavatkozni?

-          Elintézem – biccentett.

 

A szám véget ért, s Anette gyorsan felszaladt a színpadra. Nagy nehezen befurakodtam vele szembe. Bólintott, majd megszólalt.

-          Most Tuomas barátom véletlenre bízva választását, felhív egy szerencsést, ki együtt énekelhet velem egy duett erejéig!

-          Ismered a zeneszámaikat? – nézett rám aggódva Luke.

-          Kívülről fújom az egészet – mosolyogtam rá.

-          Nos, Tuomas! Kit választasz? – nézett a férfire Anette.

-          Legyen… - nézett végig a sok arcon, majd mikor megpillantotta rendkívül nyugodt arcom, Anette-re nézett, ki meglepődött ugyan Tuomas választásán, de elmosolyodott – Ő ott! Az a furcsán higgadt lány!

-          Mi ebben a furcsa? – néztem Luke-ra, majd átmásztam a kerítésen, mire az őrök jöttek volna felsegíteni a színpadra, de macskakönnyedséggel felugrottam, mire odaértek.

-          Mi a neved, ifjú hölgy? – tartotta elém a mikrofont Anette.

-          Leela.

-          Hány éves vagy?

-          17.

-          Egy tipikus kérdés. Mennyire szereted a bandát?

-          Nos, őszinteségi roham tőrt rám: jóformán nem is ismerem a bandatagokat. A zeneszámokat azért szeretem, de nem mondhatni rólam, hogy meghalnék a bandáért.

A közönség erre hurrogni kezdett. Megértettem őket, hisz én magam sem tudtam, mit keresek ott.

-          De azért ismered a számainkat? – nézett rám kételkedve Anette.

-          Megbízol bennem? – mosolyogtam rá.

-          Igen. A következő szám, mit velem fogsz énekelni – kis hatásszünetet tartott, majd beleordította a mikrofonba - Sahara! – erre a közönség nagyot kiáltott válaszul.

-          Kezdjük, vagy délutáni teaparti a mai program? – vigyorogtam.

Megszólaltak a szintetizátor első billentyűi, majd Jukka dobverése követte s vele egy időben Emppu és Marco gitárja is megszólalt.

-         Egy sötét királynő balladája visszhangzik/az éjszakán keresztül/Amint menekül az istenek átkától/a fáraó haragjától – énekelte Anette.

-         1001 láthatatlan éjszaka/A bölcs és a királynő – kapcsolódtam be hozzá a refrénhez.

-         Ókori tengerész a homokos tengerparton/Az égő csoda a halál sírjánál – folytattam a szöveget. 

 

Anette csodálkozva nézett rám, hogy teljesen máshogy csengett most hangom, mint előzőleg. Később úgy írta le: „mintha nem is ugyanezzel a lánnyal beszéltem volna ezelőtt 3-4 perce.”

-         Van hangja a kiscsajnak – szólt oda Emppu Tuomasnak, s közben tovább pengette a húrokat.

-         Meg kell valljam, nem is rossz – helyeselt Tuomas.

-         Nos? Mit gondoltok róla? Jó, nem? – örült Anette, mikor befejezték a számot és akadt egy kis idejük, s lementek a színpadról pihenni.

-         Elég jól nyomja – szólt közbe Marco.

-         Tudom, ez nem az én döntésem, hanem a csapaté – kezdte Anette – de mi lenne, ha beállna a csapatba? Közel egyforma hangunk van, és legalább a koncerteken lenne háttér énekesünk, akit személyesen is ismerünk.

-         Álljunk csak meg, Anette! – csitította Tuomas – azt sem tudjuk, ki ez a lány.

-         Hallom – álltam mögöttük, majd odahúztam egy széket magam elé, leültem rá, s karom a háttámlájára tettem – ahogy jónak látjátok.

 

-         Hogy kerültél ide? – nézett rám ijedten Jukka.

-         Ez segít? – mutattam fel a kártyát.

-         Itt dolgozol?

-         Ha minden igaz, igen – bólintottam lassan.

-         Hova tűnt a férfi? – nézett rám Anette.

-         Luke? Itt áll az ajtóban, kívül – néztem mögém.

-         Uram! Bejöhet! – kiáltott ki Anette.

-         Köszönöm – súgta halkan Luke, s bejött.

-         Énekeltél ezelőtt bárhol is? – nézett rám Anette.

-         Nem – ráztam fejem.

-         Volt tanárod, akihez bejártál?

-         Csak az iskola.

-         Felfigyeltek a hangodra?

-         Különösképp nem.

-         Nos, emberek? – nézett a fiúkra.

-         Mi hasznunk van belőle? – csóválta meg fejét bizonytalanul Marco.

-         Nézz csak rá! Szemtelen, de fiatal. A fiatal korosztály odalenne érte! A hangja is gyönyörű. Nincs meg benne az a metál stílus, ami kellene, de megoldjuk.

-         Na állj! – szóltam közbe – nincs hajfestés, az öltözködési stílusom megmarad. Ha kellek, hát így kelljek!

-         Az viszont tény, hogy tudja, hogyan kell az embert rábeszélni – sóhajtott Anette.

-         Mindig ilyen vagy? Szemtelen? – nézett rám Jukka.

-         Ha akarod ilyen vagyok, ha nem akkor nem. Az őszintét megvallva… nyugodt lélek vagyok. Mondhatjuk, jó kislány. Nem ellenkezem, nem ilyen a magaviseletem. Egyszerűen, csak ha ki akarok tűnni a sorból, akkor teszem ezt.

-         Előre gondolkodik… vannak szándékai és képes is őket teljesíteni - mosolygott rám Tuomas – mond csak, lenne kedved a következő koncerten fellépni velünk?

-         A következőn? – néztem rá nyugodtan.

-         Igen. Romániába megyünk. Bármikor haza tudsz menni onnan.

-         Van valami szándékotok velem, hogy feltetted ezt a kérdést?

-         Mondhatjuk – mosolygott – megnézzük, hogyan teljesítesz a következő fellépésen, s ha megfelelsz – és úgy döntesz – beveszünk a csapatba Anette mellé – majd a többiekhez fordult – mit gondoltok? Így megfelel?

Jukka beleegyezőn bólintott, Anette majd sikított örömében, Marco csak mosolygott. Emppu? Emppu csak némán méregetett kék szemeivel.

 

-          Emppu? – nézett rá kérdőn Tuomas.

-          Rendben –bólintott Emppu is.

-          Nos, már csak egy kérdésem van.

-          Mi lenne az? – néztem rá.

-          Hajlandó vagy-e itt hagyni hazád? És ha igen, milyen messze laksz, hogy összebírj csomagolni?

-          Hazámat? Arra az egy alkalomra igen. Milyen messze lakom? Háromórányira. A csomagok? Vedd úgy, hogy el van már intézve – mosolyogtam rá.

-          Úgy gondolod, nincs esélyed? – nézett rám komoran Marco.

-          Nem arról van szó – csóváltam meg fejem – hanem van családom. Most hála Luke segítségének, el tudok jönni. De ha mégis hosszabbra sikeredne az egész… szeretnék hazajönni még utoljára a családomhoz. Remélem, megértitek – néztem rájuk.

-          Persze, megértjük. Én anya vagyok, Jukka apa – mosolygott rám szelíden Anette.

-          Köszönöm.

-          Nightwish? – jött be az egyik szervező.

-          Igen – bólogattak.

-          Mindjárt kezdünk – figyelmeztette őket.

-          Rendben, indulunk – álltak fel helyükről.

-          Ha kedved tartja, nézd meg a koncertet. Utána itt találkozunk – mosolygott rám Tuomas.

-          Rendben – biccentettem.