Történet egy angyalról

Tessék, itt egy vers. :) Ez volt életem legelső verse, s érdekessége, hogy először az utolsó 3 versszakot írtam meg.



Erővel teli lánynak ismer mindenki,
S ezt szüleim meg is értik,
De nem tudják, hogy létezik más is,
Mint a valóvilág gyötrelmei.
2
Túl a mezőn, a tavon át, egy erdőben,
Hol manók ezreit látták már,
Ott nyugszik legkedvesebb angyalkám,
S az igazak álmát aludná.
3
Egy bátor halhatatlan hős volt mikor élt,
S nyomába nem sok ember ért,
De elszomorít, ha rágondolok,
S tudom, hogy nincs már min rágódnom.
4
Hisz a saját világomban élt, aminek
Boltíves kapuján szőlő ért,
De démoni lelkem nem engedte,
Hogy lelkem végre szabad lehessen.
5
Démon a valóvilág, angyal a saját,
Mind csábító a maga módján,
Ki angyalt választ, útja rövid s,
Bájos, ki démont, hosszú és bajos.
6
No, de térjünk azért vissza a lényegre,
Mielőtt bármi is történne,
Hadd meséljem el,
Mi történt vele.
7
Együtt jártuk az utakat,
S kerestük a bajokat,
De nem sokáig,
Mert szembe jött velünk egy akármi.
8
Sokan mondják, hogy badarság,
Nekünk mégis a valóság,
Hisz, mi szembe jött velünk,
Mesebeli életű.
9
Sárkány volt az bizony ám,
Mégis elláttuk a baját.
Utolsó szavai ezek voltak:
„Sokéletű én sem voltam”.
10
Tovább mendegéltünk,
S szembejött velünk új vendégünk,
Ki szellem volt ámbár,
Mégse lopta el a pénztárcát.
11
Ijedtében hátrahökkent,
S egyszerre arrébb is lebbent,
Mikor meglátott minket,
Csodálkozott is milyet.
12
Csatlakozott kis csapatunkba,
Megszállt kedves barátomban.
S így ereje nagyobb lett,
Szíve sem lett sokkal szebb.
13
Sok csatát megvívtunk,
De volt egy rossz pillanatunk,
Mikor mindenki azt hitte meghalunk,
Megjött a lovunk.
14
S segítségükkel erősebbek lettünk,
Mégis kicsinek éreztük,
Ezután nem ismertünk határt,
Öltük az összes tatárt.
15
S, ha feleennyire vicc volna,
Talán meg is hatódna,
De viccnek itt nincs helye,
Mert ez egy szomorú mese.
16
Boldog voltam, s ezt nem tagadom,
Eva volt a legjobb barátom.
S, bár földre szállt angyal volt,
Mégis egy ember volt holott.
17
Egy part szélén üldögéltünk angyalommal,
Mikor Ő hirtelen felkelt s megtorpant,
Ijedtemben nem tudtam, mit mondjak,
Ezért hát baját el is mondta.
18
Félt a haláltól, félt a vértől,
De jobban a szenvedéstől,
Ki egykor megátkozta,
Az most áldását adta.
19
S öreg barátom, midőn ezt elmondta,
Szíve is feladta.
A fájdalom, mit velem már átélt,
Nem fájt az már soha többé.
20
Azóta is még az erdőben nyugszik,
Közben körülveszik a nyuszik.
 E versemnek most van itt a vége,
Kisangyalkám is elrepül végre.