Épp történelem órán voltam, s Poroszország megalakulásáról tanultunk, mikor képzeletem elkalandozott:
A háttérben lövöldöztek. Egy középkorú finn nő voltam, hosszú barna hajjal, s katonai ruhában. Ekkor egy golyó az orrom előtt pár centire suhant el. Gyorsan menedéket kerestem, ezért a legközelebbi búvóhely egy sátor volt. Bent legalább tíz katona volt, a fegyvereket válogatva. Ijedten futottam oda az egyik katonához, de mikor rám nézett; arcán higgadtság ült.
- Na, mi van? Félsz csatába menni? – gúnyolódott.
- Hogy kerülök ide? – csak ennyit tudtam kibökni.
- Hol voltál eddig, szívem? Na, nyomás ölni. Aki katonának ment, az küzdjön hősiesen. Vagy talán gyáván akarsz meghalni?
- Hagyjad! - ordított rá egy másik katona – mit ártott ő neked? Nő, talán baj?
- Igen. Szennyezi a levegőt – szagolt bele a levegőbe.
- Szánalmas vagy – szikrázott védőm szeme.
- Én legalább győztesen kerülök ki ebből az egészből – köpte le cipőmet, majd kiviharzott felfegyverkezve.
- Ne figyelj rá – fordult felém fekete szemű megmentőm, majd ő is kiment.
A fegyverekre néztem, majd nyálas cipőmre. Nem engedhettem, hogy egy férfi így lealázzon, ezért én is felfegyverkeztem. Kifutottam a sátorból, majd rémülten néztem körül. A nagy füsttől nehezebben lehetett látni, de viszont a földön fekvő halottak, s annak testrészeik tisztán láthatóak voltak. Hol egy láb, hol egy kéz, hol egy fej, s hol egy szív. Ettől kicsit elfogott a rosszullét, de kész voltam megmutatni a világnak, hogy, mint nő, képes vagyok küzdeni hazámért, s képes vagyok győzelemre vinni az egész csapatot. A zsákok mögött megbújva figyeltem kifelé, s géppuskámmal a közeledő szemből jövő embereket lőttem, ami persze azt is jelenthette, hogy saját csapatomat mészároltam. Repülők suhantak el fejem fölött, s bombázták az ellenséget. Óriási gomolyfelhők közeledtek felém. Megijedtem, mert azt hittem, most fogok meghalni. Ekkor kinyílt szemem. Mindent élesen láttam. Láttam, ki, hol és mikor jön. Tudtam, ki az ellenség, s ki a barát. Előreindultam, s ahol tűz volt, onnan próbáltam megközelíteni az ellenséget. Félelmetes volt, de ettől bátornak éreztem magam. Fő célom: hazám megmentése, még akkor is, ha nem tudom, hol vagyok. Egy lánctalpas teherkocsi pont akkor jött felém, ezért gyorsan ráugrottam a hátsó részére. Kinéztem, s láttam, amint egy mi is? Ha jól láttam, egy orosz katona futott utánam fegyverrel a kezében, s közben párszor el is sütötte azt. Eközben a sofőrt főbe lőtték, így a kocsi fölborult, s én kigurultam belőle. Hál’ istennek sértetlen maradtam, de sietnem kellett, mert az orosz katona szorosan a nyomomban volt. A golyók a fülem mellett suhantak el. Ekkor jutott eszembe, hogy ki kell állnom magamért, ezért lelassultam, szembefordultam vele, s lövésem fejbe találta, mitől az, mint látványos tűzijáték, úgy hagyta el kiindulópontját. Én voltam az akkori Terminátor. Félelmem nem ismert határt. Aki szembe jött velem; annak élete hamar ki is múlt. Repülők zúgtak el fejem fölött, autók suhantak el mellettem, s golyók horzsolták bőrömet. Elindultam egyenesen. Az ellenség területéhez közel lehettem, mert a sok orosz egyszerre futott ki egyetlen egy sátorból. Gyorsan eltávolodtam, majd a sátorhoz dobtam egy gránátot. Mikor felrobbant, a lőszertől óriási tűzzel, s füsttel hajtott előre a semmibe. Sötétedett. Éjszaka mindenki pihent. Egy bokorban lapultam meg az ellenséghez közel, de nem észrevehetően. A telihold fényesen sütött, s egy beszélgető páros jött felém. Az ellenséges katona, s valószínűleg az orosz parancsnok beszélgettek.
- Van ötlete, hogy hogyan győzzem le a finneket? – szólalt meg a parancsnok.
- Igen, uram. A tervem a következő: holnap este letámadjuk őket, mikor nem számítanak rá, s így nem lesz idejük semmire sem. Már csak fegyvereket kéne szerezni.
- Azzal maga ne foglalkozzon. Annak idején a németektől kaptam egy pár fegyvert.
- Mint például?
- Egy Mauser KAR98K mesterlövész fegyver. Ez volt az első fegyverem annak idején.
- Remek. De mi lesz, ha nem maradnak életben a katonák?
- Azért ne aggódjon. A repülőink majd elintézik. És a nő?
- Haszontalan. Még egy legyet sem tudna eltaposni.
- Azért ne légy annyira biztos a dolgodban.
- Pedig így igaz. Fél a haláltól, de katonának jött. Akkora az esze, mint egy lámának.
Nem bírtam tovább türtőztetni magam. Megpróbáltam árnyékos helyet keresni, hol nem látszom, s lassan visszamentem a táborhelyre. Ott nesztelenül odamentem ahhoz a férfihez, ki megmentett az árulótól. Felkeltettem, mire pislákolva kinyitotta szemét.
- Mi a baj?
- Hogy hívnak?
- Ez most fontos?
- Igen.
- A nevem Alexander.
- Ki az, akitől megmentettél?
- Lauri.
- Szövetségre lépett az oroszokkal.
- Hogy mi? – kerekedett ki szeme, mire csendre intettem.
- Csitt! Ne olyan hangosan! Még valaki felébred – suttogtam.
- Jól van. Mond.
- Holnap éjszaka akarnak ránk támadni. Le akarnak mindenkit mészárolni.
- S van valami ötleted?
- Igen. Ma este beosonunk a parancsnok sátrába, s megnézzük a térképen, hogy mi a tervük; hogyan támadnak meg. Aztán elvágjuk az összes távközlő eszközt, mivel erősítést hívhat, s a repülőkről is leszereljük a gyújtógyertyát, így nem tudnak felszállni a repülőkkel.
- Te egy zseni vagy!
- Tudom. Na, gyere!
Gyorsan kiosontunk, s az ellenség területére érve jól körül kellett néznünk ahhoz, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy mindenki alszik. A parancsnok sátrához érve, bebújtunk a sátorba, s bár térképet nem láttunk, ezért egyből a távközlő készülékeket kerestük, majd tönkretettük őket. Ezután következett a repülő. Kiszedtük a gyújtógyertyát, s elindultunk visszafele, mikor egy őr pont arra járőrözött, amerre mi mentünk volna. Szerencsémre volt nálam kloretil, így gyorsan elővettem egy kendőt, s a férfi arcához nyomtam. Így sikerült figyelem felkeltés nélkül elmenekülnünk.
Másnap hajnalban korán keltünk, s már indítottuk a repülők motorjait, felfegyverkeztünk. Elindultunk, s közben folyamatosan tüzeltünk. Az ellenségnek nehezebb volt az indítás, mert sem távközlő eszköz, se pedig repülő nem volt. Viszont megfeledkeztünk a tankokról s a lánctalpas teherkocsikról. Az oroszok még így is nagy előnyben voltak. Majd, mikor mi törtünk előre; elővették a speciális fegyvert: a Mauser KAR98K-t. Aki arra ment, annak élete hamar véget ért. Lassan elérkezett a délután, s a több mint 300 000 fős hadseregből alig maradtunk 40 000-ren a bombáknak s a gránátoknak hála. Az oroszok még így is dupla annyian voltak, mint mi. Sötétedett, mikor felálltam vacsora közben egy ládára, s belekiáltottam a tömegbe.
- Hé, emberek! Egy kis csöndet!
De a tömeg ugyanúgy folytatta a csevejt.
- Nem hallottátok?! A hölgy csendet kért! – kiabálta túl a hangzavart Alexander, mire a tömeg elhalkult.
- Köszönöm. Van egy rossz hírem. Az oroszok ma este megtámadnak minket. Sietnünk kell. Ma nem pihenünk. Meglepetésként fogja érni őket, mikor felrobban ez az egész kóceráj, s mi hátulról letámadjuk őket. Össze kell szednünk az összes fegyverünket, s másik menedékbe vonulni.
A tömeg erre csak nevetett.
- Higgyétek el, igazat mond! Az oroszok lemészárolnak ma éjszaka minket, ha nem sietünk! Itt fogtok mind meghalni! Lauri átvert mindnyájunkat! Besúgó volt az ellenségnél! Aki túléli ezt a háborút, tudni fogja, hogy nekünk volt igazunk, s nem annak, aki itt maradt meghalni!
- Jól van. Mi akkor a terv? – állt fel egy katona.
Összegyűltünk az asztalhoz, s megbeszéltük a tervet.
11 óra körül járhatott, mikor az oroszok nesztelenül közeledtek sátrunk felé, hol még mindig égett a lámpa. A parancsnok egy gránátot dobott felénk, ami fel is robbant. A sátrunk szanaszét szakadt, s a benne lévő olajtól és benzintől nagyobb lángra kapott, mint gondolták. Ekkor a hátuk mögött elhangzott az első dörrenés. Fák lombjaiban, s bokrok mélyén rejtőztünk egytől egyig. Majd előbújtunk rejtekünkből, s úgy támadtuk meg őket. Megsérültem a kezemen, így nem tudtam tartani a puskát. Egy bokorba bújtam, s vártam, hogy lecsillapodjanak a környezetemben lévő dolgok, s bal kezemmel elővettem utolsó gránátom, s céloztam. Bár bal kézzel nem vagyok jó dobó, mégis pontos lett a dobás, hisz az ellenség lába elé gurult.
A harcban több ezer ember meghalt. De a parancsnok és Lauri sikeresen elmenekültek, míg Alexandert több golyó is érte, mitől amputálni kellett a bal kezét, s bal lábát. Gyomrában is volt egy golyó, de azt nem bírták kiszedni több órányi próbálkozás után sem. Mikor bementem meglátogatni a gyengélkedőre, véres arcával rám nézett, s beszélt:
- Már rég meg akartam kérdezni, hogy ha vége van ennek a háborúnak, akkor hozzám jössz-e feleségük? – nyögdécselt, s látszott rajta, hogy már nem sok van hátra.
- Igen – ennyit tudtam válaszolni, mire szemem könnybe lábadt, s ráborultam.
Hittem benne, hogy még túlélheti ezt az egészet, de rá pár napra végleg elment.
Hogy mi történt közben a tábornokkal és társával? Nos, Laurit a parancsnok felakasztotta, majd feltűzte egy rúdra, mely a falból állt ki. A parancsnok pedig… ekkor megszólalt valamiféle csengő.
Erre elkalandozásomból felébredtem, s örültem, hogy újra gyerek lehetek, ki még csak az iskolai feladatokat körmöli.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése