Hello. A nevem Leela. Magyarországon születtem, s jelen pillanatban is ott élek, 6 örökbe fogadott gyerekkel, az apámmal, nővéremmel, nagyszüleimmel és még sok emberrel. Varázsló vagyok, ahogy a családom többi tagja is. E történet most keveredni fog a valósággal és csak a szimpla fantáziával. Ha jól gondolom, olyan ember olvassa ezt a sztorit, aki szereti a Nightwish bandát, nem? Minden esetre, ez a sztori most róluk is szól, nem csak rólam.
2005-ben, mikor Tarja távozott, helyére Anette került a millió jelentkező közül. És hogy kerülök én a képbe? Talán én is jelentkező voltam? Nem, szép is lenne… jóformán csak azt tudom, amit hallgatok, de a banda életéről, vagy egyáltalán feléjük való rajongásom kis jelét sem mutathatom. Na de térjünk vissza. Miután kiadták következő albumukat, a Dark Passion Play-t, a banda turnézni indult, s 2008-ban el is érkeztek Magyarországra, a Papp László Sportarénába. Épp egy koncert közepén vagyunk és én a színfalak mögött dolgozom. Tulajdonképpen mit is? Semmit, csak egyszerűen ott ólálkodom az édes Luke Smith barátommal. Mellesleg Luke csak azért jött el, hogy ne kelljen egyedül itt lennem. Hogy az őrök miért nem vettek észre? Mivel az egész sztorit itt kezdjük, mi mint derült égből villámcsapás, úgy teremtünk itt. Másfelől viszont ott lógott a nyakunkban a kártya, min az szerepelt, hogy dolgozók. Épp a Last of the Wilds ment, s mivel Anette ebben a számban különösképp nem szerepelt, így eltűnt onnan.
- Huh, nem semmi ez a bagázs – jött le Anette a színpadról mosolyogva, majd egy pohár vízért nyúlt.
- Nem tudom, mit esznek ennyire ezen a bandán – csóváltam meg fejem Lukehoz fordulva.
- Akkor mi mit keresünk itt? Azt hittem, te akartál idejönni! – nézett rám értetlenül.
- Nem. Az Író ide rakott minket. Biztosan nyomós oka volt – indultam előre, de hirtelen nekiütköztem valaminek.
- Bocsi – kért elnézést Anette, amint meglátta, hogy védekező pózba álltam másodpercek alatt.
- Elnézést. Nem figyeltem előre. Az én hibám – szabadkoztam, s leengedtem kezeim.
- Mond – nézett végig rajtam, majd mosolyogva folytatta – van olyan jó hangod, mint amilyen egyedi öltözködési stílusod?
- Lehet, miért? – vontam föl szemöldököm.
- Van egy kis időm. Támadt egy remek ötletem. Énekelj nekem gyors valamit – sietetett.
- Rendben-rendben – csillapítottam és belekezdtem egy kisebb dalba, de alig tarthattam a felénél, mikor rám szólt.
- Nincs kedved megjátszani, hogy énekelsz velem? Mármint… mint egy véletlen kiválasztott ismeretlen személy egy duett erejéig?
- Mit kapok érte? – ült ki arcomra a gonosz vigyor, esélyt érezve a kihasználáshoz.
- Ha nem elég az, hogy fent lehetsz a bandával egy színpadon… megfelel, ha a koncert után beszélhetsz a többi taggal is? – nézett rám furcsállva szemtelenségem.
- Rendben. Hova álljak?
- Valahogy próbálj befurakodni az első sorba. Ha feljutsz hozzám, majd ott irányítalak.
- Nem lesz baj – mosolyogtam rá – még egy kérdés.
- Igen?
- A szervezők nem fognak közbeavatkozni?
- Elintézem – biccentett.
A szám véget ért, s Anette gyorsan felszaladt a színpadra. Nagy nehezen befurakodtam vele szembe. Bólintott, majd megszólalt.
- Most Tuomas barátom véletlenre bízva választását, felhív egy szerencsést, ki együtt énekelhet velem egy duett erejéig!
- Ismered a zeneszámaikat? – nézett rám aggódva Luke.
- Kívülről fújom az egészet – mosolyogtam rá.
- Nos, Tuomas! Kit választasz? – nézett a férfire Anette.
- Legyen… - nézett végig a sok arcon, majd mikor megpillantotta rendkívül nyugodt arcom, Anette-re nézett, ki meglepődött ugyan Tuomas választásán, de elmosolyodott – Ő ott! Az a furcsán higgadt lány!
- Mi ebben a furcsa? – néztem Luke-ra, majd átmásztam a kerítésen, mire az őrök jöttek volna felsegíteni a színpadra, de macskakönnyedséggel felugrottam, mire odaértek.
- Mi a neved, ifjú hölgy? – tartotta elém a mikrofont Anette.
- Leela.
- Hány éves vagy?
- 17.
- Egy tipikus kérdés. Mennyire szereted a bandát?
- Nos, őszinteségi roham tőrt rám: jóformán nem is ismerem a bandatagokat. A zeneszámokat azért szeretem, de nem mondhatni rólam, hogy meghalnék a bandáért.
A közönség erre hurrogni kezdett. Megértettem őket, hisz én magam sem tudtam, mit keresek ott.
- De azért ismered a számainkat? – nézett rám kételkedve Anette.
- Megbízol bennem? – mosolyogtam rá.
- Igen. A következő szám, mit velem fogsz énekelni – kis hatásszünetet tartott, majd beleordította a mikrofonba - Sahara! – erre a közönség nagyot kiáltott válaszul.
- Kezdjük, vagy délutáni teaparti a mai program? – vigyorogtam.
Megszólaltak a szintetizátor első billentyűi, majd Jukka dobverése követte s vele egy időben Emppu és Marco gitárja is megszólalt.
- Egy sötét királynő balladája visszhangzik/az éjszakán keresztül/Amint menekül az istenek átkától/a fáraó haragjától – énekelte Anette.
- 1001 láthatatlan éjszaka/A bölcs és a királynő – kapcsolódtam be hozzá a refrénhez.
- Ókori tengerész a homokos tengerparton/Az égő csoda a halál sírjánál – folytattam a szöveget.
Anette csodálkozva nézett rám, hogy teljesen máshogy csengett most hangom, mint előzőleg. Később úgy írta le: „mintha nem is ugyanezzel a lánnyal beszéltem volna ezelőtt 3-4 perce.”
- Van hangja a kiscsajnak – szólt oda Emppu Tuomasnak, s közben tovább pengette a húrokat.
- Meg kell valljam, nem is rossz – helyeselt Tuomas.
- Nos? Mit gondoltok róla? Jó, nem? – örült Anette, mikor befejezték a számot és akadt egy kis idejük, s lementek a színpadról pihenni.
- Elég jól nyomja – szólt közbe Marco.
- Tudom, ez nem az én döntésem, hanem a csapaté – kezdte Anette – de mi lenne, ha beállna a csapatba? Közel egyforma hangunk van, és legalább a koncerteken lenne háttér énekesünk, akit személyesen is ismerünk.
- Álljunk csak meg, Anette! – csitította Tuomas – azt sem tudjuk, ki ez a lány.
- Hallom – álltam mögöttük, majd odahúztam egy széket magam elé, leültem rá, s karom a háttámlájára tettem – ahogy jónak látjátok.
- Hogy kerültél ide? – nézett rám ijedten Jukka.
- Ez segít? – mutattam fel a kártyát.
- Itt dolgozol?
- Ha minden igaz, igen – bólintottam lassan.
- Hova tűnt a férfi? – nézett rám Anette.
- Luke? Itt áll az ajtóban, kívül – néztem mögém.
- Uram! Bejöhet! – kiáltott ki Anette.
- Köszönöm – súgta halkan Luke, s bejött.
- Énekeltél ezelőtt bárhol is? – nézett rám Anette.
- Nem – ráztam fejem.
- Volt tanárod, akihez bejártál?
- Csak az iskola.
- Felfigyeltek a hangodra?
- Különösképp nem.
- Nos, emberek? – nézett a fiúkra.
- Mi hasznunk van belőle? – csóválta meg fejét bizonytalanul Marco.
- Nézz csak rá! Szemtelen, de fiatal. A fiatal korosztály odalenne érte! A hangja is gyönyörű. Nincs meg benne az a metál stílus, ami kellene, de megoldjuk.
- Na állj! – szóltam közbe – nincs hajfestés, az öltözködési stílusom megmarad. Ha kellek, hát így kelljek!
- Az viszont tény, hogy tudja, hogyan kell az embert rábeszélni – sóhajtott Anette.
- Mindig ilyen vagy? Szemtelen? – nézett rám Jukka.
- Ha akarod ilyen vagyok, ha nem akkor nem. Az őszintét megvallva… nyugodt lélek vagyok. Mondhatjuk, jó kislány. Nem ellenkezem, nem ilyen a magaviseletem. Egyszerűen, csak ha ki akarok tűnni a sorból, akkor teszem ezt.
- Előre gondolkodik… vannak szándékai és képes is őket teljesíteni - mosolygott rám Tuomas – mond csak, lenne kedved a következő koncerten fellépni velünk?
- A következőn? – néztem rá nyugodtan.
- Igen. Romániába megyünk. Bármikor haza tudsz menni onnan.
- Van valami szándékotok velem, hogy feltetted ezt a kérdést?
- Mondhatjuk – mosolygott – megnézzük, hogyan teljesítesz a következő fellépésen, s ha megfelelsz – és úgy döntesz – beveszünk a csapatba Anette mellé – majd a többiekhez fordult – mit gondoltok? Így megfelel?
Jukka beleegyezőn bólintott, Anette majd sikított örömében, Marco csak mosolygott. Emppu? Emppu csak némán méregetett kék szemeivel.
- Emppu? – nézett rá kérdőn Tuomas.
- Rendben –bólintott Emppu is.
- Nos, már csak egy kérdésem van.
- Mi lenne az? – néztem rá.
- Hajlandó vagy-e itt hagyni hazád? És ha igen, milyen messze laksz, hogy összebírj csomagolni?
- Hazámat? Arra az egy alkalomra igen. Milyen messze lakom? Háromórányira. A csomagok? Vedd úgy, hogy el van már intézve – mosolyogtam rá.
- Úgy gondolod, nincs esélyed? – nézett rám komoran Marco.
- Nem arról van szó – csóváltam meg fejem – hanem van családom. Most hála Luke segítségének, el tudok jönni. De ha mégis hosszabbra sikeredne az egész… szeretnék hazajönni még utoljára a családomhoz. Remélem, megértitek – néztem rájuk.
- Persze, megértjük. Én anya vagyok, Jukka apa – mosolygott rám szelíden Anette.
- Köszönöm.
- Nightwish? – jött be az egyik szervező.
- Igen – bólogattak.
- Mindjárt kezdünk – figyelmeztette őket.
- Rendben, indulunk – álltak fel helyükről.
- Ha kedved tartja, nézd meg a koncertet. Utána itt találkozunk – mosolygott rám Tuomas.
- Rendben – biccentettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése