A szálloda kísértete 1. fejezet

Rosszul kezdődő vakáció

Eljött az idő, mikor a családommal és persze barátnőmmel nyaralni indultunk.
Épp a repülőtéren vagyunk (mellesleg Törökországba megyünk), s szállunk fel a repülőre, mikor egy alak előrefurakszik, s se kép, se hang, szó nélkül felszállt a repülőre, s beült mögénk. Útközben egész végig úgy éreztem, mintha minket figyelne; hiába próbáltam ellazulni, egyből bevillant a képe, mitől a hideg is kiráz, még ha arcát nem is láttam. De az út zökkenésmentesen telt. Ahhoz képest, hogy 11 órára bent volt a repülőnk; a szállodához csak délután 3-kor érkeztünk meg. Hotelünk neve Amelia Beach Resort Hotel & Spa; szó, mi szó; egyszerűen gyönyörű volt. Hál’ istennek külön szobát kaptunk Zsófival (a barátnőm), mert így is az öcsém egy pótágyon aludt, s ezzel minket megkímélve a kényelmetlenségtől; külön szobát kaptunk, de persze a családdal szinte együtt lehettem, hisz mindössze csak a szomszéd szobában foglaltam helyett. De amint neki fogtam volna kicsomagolni, víz csöpögését hallottam a fürdőszobából. Lassan feloltottam a villanyt, s benyitottam (mert nincs ablak), de bent senki sem volt. A víznek nyomát se látni, se padlón, se csapban, se a zuhanyzóban. Zsófi kérdőn nézett rám, de csak legyintettem. Mikor aztán kimentem, ágyamon a szállodai dosszié, s benne a hét programjai, majd a végén egy-két kisebb-nagyobb szöveg, s egy rajz. Nem nagyon foglalkoztam vele, csak a rajzzal. A rajz egy fiút ábrázolt, ki az ágyon feküdt, s vele szemben a tükör előtt (mert az ágy szembenézett a tükörrel) egy másik ember áll, s mélyen nézi az ágyon fekvőt, mely ízig-vérig hasonlított rá. Kicsit furcsának találtam a képet, ezért gyorsan vissza is raktam a mappába. Minden estére valamilyen programot szerveztek az ott nyaraló családoknak. Ilyenek például a Playback show, vagy a mini disco kisebb gyerekeknek. Vacsora után fél tíz fele lehetett, mikor az animátorok (kik a programokat csinálták) most is azt tették. Ezzel a programmal nincs is gondom. Nagyon tetszett, és jót nevettünk rajta. De másnap reggel arra ébredtem, hogy a korlátomon lánccsörgés, majd egy kiáltás és annak befejezéseként egy nagy puffanás. Mikor aztán kinéztem erkélyemre, majd arról le; senkit, semmit sem láttam. Pedig meg voltam győződve arról, hogy valaki leugrott a 3. emeleti, vagy éppen a közelemben lévő erkélyről. A nap már kelőben volt, s az emberek is már járkáltak fel-alá az udvaron és persze már reggelizni is sokan mentek, hisz félkilenc lehetett, mikor felébredtünk. Koradélután lehetett, mikor ismét furcsa dolgok történtek. Mikor medencézni mentünk (amiből volt legalább öt), s lemerültünk a víz alá; mindent tisztán láttam. Előttem az a fiú volt, aki a rajzon volt, vagy csak nagyon hasonlított rá, de újra mondom, hogy tisztán láttam a víz alatt (nem mosódott el az arca!).  S megszólított:

-      Segíts ki innen! Nem tudok elszabadulni – mondta tisztán, s hangja bár férfias volt, mégis szépen csengett.

Gyorsan felmentem levegőért, de fent nem láttam senkit, s mire lementem, akkor sem volt már ott semmi, senki fia. Zsófi beugrott mellém.

-      Na, mi az? Olyan, mintha szellemet láttál volna.

-      Lehetséges az, hogy a szállodát egy valami fölé építették?

-      Á! Ne viccelj! Azt átkutatták volna. De miért?

-      Elhinnéd, ha a rajzbeli fiút láttam?

-      Igen.

-      És ha azt mondom, hogy most is látom mögöttem sárga pólóban és egy mikrofont tart a kezében?

-      Aki pont beszélni készül? Az legalább 35 éves! Ha rá gondoltál…

-      Amelia Beach! Amelia Beach! Készen álltok? – szólalt meg az alak.

-      Igen – válaszoltam.

-      Melyikre mondtad, hogy igen?

-      Rád. Mert, ha neki mondtam volna, azt kellett volna mondanom, hogy upsala.

-      Aha…

-      Tegnap nagyon sokszor kérdezték és sokan mondták rá a választ.

-      Tudod a nevét?

-      Nem.

-      Van, amelyiknek megjegyezted?

-      Még nem. Majd holnap kérdezd meg.

-      Oké.

Ekkor egy barna bőrű ember közeledett felénk. Vékony férfi volt, s ami rajta volt, az is csak izom volt (magyarul: nem volt rajta felesleg). Hátul épp, hogy egy tincs leért a válláig, míg elől bezselézve volt (úgy, mint a több száz pincérnek is, bár abból kb.: 80%-ának volt így a haja), majd leszólított minket, mire megpróbáltam bevetni legnagyobb angoltudásom.

-      Hello! Jöttök vízilabdázni?

-      Mit mond? – fordult felém barátnőm.

-      Hogy akarunk-e menni, vízilabdázni. Minek jársz angolra, ha nem tudod használni?

-      Elnézést, hogy nem én vagyok az angoltudós.

-      Te ismered az angoltudóst? Bár én ismertem volna Einsteint. Kicsi a világ – majd az animátorhoz fordultam – kösz, nem. Nem játszottunk még soha. Amúgy, velünk egykorúak lesznek?

-      Nem. Olyan férfiak, akik akár az apátok is lehetnének. És persze néhány gyerek is. Amúgy a nevem Santos.

-      Most mit mondott?

Olvasd vissza, amit eddig írtam – motyogtam magamban, majd hozzátettem immáron hozzábeszélve – azt, hogy a neve Santos. Mutatkozz be te is.

-      Hello! A nevem Sophia.

-      Én Leela – nyújtottuk kezünket felé.

-      Testvérek vagytok? Csak mert egy picit hasonlítotok egymásra.

-      Nem. Csak tíz éve ismerjük egymást.

-      Szép. Na, akkor hölgyeim, én nem zavarok. Toboroznom kell még.

-      Tíz évvel ezelőtt találkoztunk?

-      Igen.

-      Nem szeptemberben kezdtük az óvodát? Ami annyit jelent, hogy kilenc éve.

-      Nocsak. Valaki tud angolul számolni?

-      Megfojtalak – nyomott a víz alá, de hamar le is csúszott rólam.

Második napunkat töltöttük a szállodában, s maga volt a paradicsom. Elkezdődött az aznapi program. Nem szeretném részletezni, miből állt, mert szerintem felesleges, s az oldalaimat pazarolom ezzel (még ha bíztatna is a sok oldal látványa). Épp mentünk lefelé a lépcsőn, ki a medencékhez (mert volt egy kültéri színpaduk is), s éreztem, ahogy valaki néz a hátam mögött. Mikor megfordultam, ismét egy animátorral találtam magam szemben. Mintha puskából lőtték volna ki, futott el mellettem, s a vállamban fékezte le nagy sebességű sodrását.

-      Aú! Állj le! – majd ránéztem a névjegytáblájára, melyet éppen, hogy láttam a sötétben – Denis!

-      Bocsi. Kergetnek… – bújt el a hajam mögött egy kislány elől.

-      A hajam nem egy fa lombkoronája.

-      Mindjárt megszabadulsz tőlem.

-      Kezdhetnéd azzal, hogy nem húzod a hajam. És, ha már itt vagy, segíts nekem, kérlek.

-      Rendben – jött elő, s kiegyenesedett.

-      Megmondanád, ki kicsoda?

-      Persze. Gyertek velem.

-      Rendben. A nevem Leela. A barátnőm Sophia.

-      Sziasztok. A nevem Denis. Leela, nem tűnsz valami vidámnak.

-      Fél percen keresztül a hajamat húztad.

-      Nem úgy értem. Úgy beszélsz, mintha egy felnőtt negyvenes éveiben járó könyvtáros nő lennél.

-      Köszönöm, de csak 13 vagyok.

-      KÖH-KÖH – hallottam mellettem Zsófi hangját.

-      Elég komoly vagy ilyen fiatalon.

-      Író vagyok.

-      Tényleg? És? Miket írsz?

-      Hallottál valaha a Rejtélyes Kalandok sorozatról?

-      Nem.

-      Akkor majd holnap megmutatom. Bár nem fogsz érteni belőle semmit, mert anyanyelvemen írtam, de amit tudok, azt majd lefordítom neked.

-      Mi az anyanyelved?

-      Te nem török vagy.

-      Nem.

-      Afrikából jöttél, nem?

-      De.

-      Akkor neked nem mondhatom azt, hogy az én anyanyelvem olyan országban található, melyben e nép majd 150 évig vendégeskedett.

-      El is mondod?

-      Igen. De ki már nem tudod mondani.

-      Próbáljuk meg.

-      Magyar – mondtam immár anyanyelvemen.

-      Ma-ma… Madzsar.

-      Én megmondtam – nevettem rajta szomszédommal.

-      Hogy tudsz ilyen gyorsan és érthetően beszélni angolul? – nézett rám Zsófi.

-      Amíg otthon voltam, kicsit gyakoroltam. A mondat összerakásával van kisebb-nagyobb gondom.

-      Ezt majd próbáld elmondani Ahmednek – vágott közbe Denis.

-      Az ki?

-      A fekete-fehér ruhás alak – mutatott arra az alakra, ki a mikrofont tartotta állandóan.

-      Ahmed, a halott terrorista – suttogtam.

-      Ő ugyan nem halott, és nem is terrorista.

-      Szerény és édes mosolya van. Felvarratta a szemöldökét?

-      Hogy mi? – nevetett egy jót Denis is – nem. Neki mindig ilyen. Látnád, mikor a Playback Show van.

-      Majd látni fogom. Van más neve is?

-      Nincs. Kéne?

-      Oké. Az én szememben ez a név jutott számára. Conferantion Man – néztem magam elé, s közben elképzeltem a névtáblát.

-      Mert ő konferálja a programokat?

-      Igen. De ma már láttam a medencében is. De akkor máshogy nézett ki. Mintha fiatalabb lett volna.

-      Kettőt jegyezz meg. Ahmedet sose látták még medencében, mert akkor elázna a mikrofonja. És ő már nem lesz fiatalabb.

-      De én láttam. Csak hiszek írói szememnek.

-      Én nagy becsben tartalak, amiért ilyen fiatalon írsz, de ne higgy mindig a szemednek.

-      Tudtommal nem vagyok kutya, aki a fülére és az orrára hagyatkozik.

-      Nem is mondtam. Hé, Ahmed!

-      Igen, Denis?

-      Hadd mutassak be két barátot – mutatott ránk.

-      Denis. Csak én látom, vagy a barátaid évről évre fiatalabbak.

-      Ez jó vicc, pedig alig félé éve, hogy itt vagyok.

-      Ez nem vicc – nevetett azért ő is – na és? Kiket tisztelhetek meg?

-      A nevem Leela. És barátnőm Sophia.

-      Örvendek.

-      Igaz a hír, miszerint nem jár medencébe?

-      Igen. Nem szeretek az emberek között így úszkálni.

-      De a mikrofonját nem vinné magával, nem igaz?

-      Nem tudom, kinek lenne rosszabb, ha tönkremenne.

-      És fürdeni is magával viszi… - tettem volna fel kérdésem, ha Zsófi oldalba nem bök.

-      Elnézést, uram.

-      Várjál még – néztem rá a férfi kezén lévő tetoválásra – mit ábrázol a tetoválása?

-      Egy… - kezdte el, majd nem is figyelve már kérdésemre, inkább elment.

-      Mi a baja? – néztem Denisre.

-      Nem tudom. Sosem csinált még ilyet. Mindig nyílt az emberek szemében.

-      És ő ki – mutattam egy szemüveges alakra. Haja eltért a többiétől, mert hosszabb és sűrűbb volt; valahogy Kelet-ázsiai stílusú a haja, mert jobban hasonlított a szerkezete a kínaiakéra.

-      Ő James.

-      Van két méter?

-      Nincs. Öt centi a különbség. Bemutassalak neki?

-      Kösz, nem. Majd máskor. Inkább megyünk aludni.

Miközben a liftben voltunk, a lift az emelet száma helyett mást írt ki betűkkel. De, amint átfordultam a tükör felé, mögöttem ismét az a gyerek állt, kit mindenhol láttam. S, mivel jól láttam a szöveget, ami folyamatosan mozgott, könnyű dolgom volt, hogy mit akarhat mondani. A táblán ez állt: „Segíts nekem, kérlek!” De, a fiú kezén észrevettem valamit. Egy óriási seb volt pont azon a helyen, ahol Ahmed tetoválása volt. S a mintája is ugyanaz volt. Éreztem, ahogy rálehel hajamra, míg Zsófi értetlenül nézte, miért bámulok bele annyira a tükörbe. Mikor aztán felértünk a szobánkba, első dolgom az volt, hogy elővegyem laptopomat.

-      Mit csinálsz?

-      Utána kell néznem valaminek.

-      Hogy mi volt a hotel alatt?

-      Igen. De eszerint a hotel csak két éve épült. Lehet, hogy előtte egy temető volt itt.

-      Ne viccelj! Már megmondtam, hogy lehetetlen.

-      Látod azt az alakot a tükörben? - mutattam a tükörben álló alakra.

-      Nincs ott senki!

-      De igen! Úgy néz ki, mint Ahmed…

-      Napszúrást kaptál.

-      Jól vagyok.

-      Akkor aludj – fordult el mellőlem.

Mindent lekapcsoltam, de még mindig éreztem azt a szerény mosolyt a tükörből. Szerettem volna jobban megismerni a tulajdonosát. Éjfél után öt perccel hallgatott el kintről a zene. Társam már mélyen aludt, de én nem tudtam. Kimentem az erkélyre. Lent már a takarítók nagyban tisztították a medencéket, s a pincérek sem haboztak a maradék összeszedésével. Őrök járkáltak fel s alá, s közben le-leálltak beszélgetni egy-egy pincérrel vagy takarítóval. Majd a velem szemben lévő erkélynél felgyúlt a lámpa. Ekkor hátam mögött, kint a folyosón hangos csörömpölés hallatszott. Mintha láncokat húzogattak volna. Óvatosan felébresztettem Zsófit.

-      Mi az? – nézett rám ásítozva.

-      Hallod?

-      Mit?

-      A lánccsörgést.

-      Nem hallok semmit.

-      Gyere velem.

-      Félsz?

-      Kicsit.

-      Jól van. De ha nincs kint semmi, akkor én visszajövök.

-      Rendben.

Lassan kinyitottam az ajtót, s nesztelen léptekkel a folyosó felé fordultam. Először fejem dugtam ki az ajtón, majd őt követve lassan a testem többi része is. De kint semmi sem volt.

-      Akkor, ha nem baj, én visszamegyek aludni. Nyitva hagyom az ajtót.

-      De…

A korláthoz sétáltam, s szomorúan néztem le négyemeletnyi magasságból. Fájt, hogy senki sem hisz nekem; fájt, hogy akármit bevetettem, nem tudtam, ki vagy mi figyel. De ahogy lenéztem, csak pár idegen embert láttam, akiknek nem is volt karszalagjuk. Bebújtam a korlát mögé, s közben megpróbáltam kihallgatni őket, de sajnos törökül beszéltek. Azt gondoltam, inkább elindulok egy sétára, hátha az jobban segít. A lépcsőn keresztül óvatosan lesétáltam az udvarig. Kint azért figyelnem kellett, nehogy észrevegyenek. Majd mikor úgy éreztem, nem figyelnek; gyorsan elfutottam a hátsó színpadig. Ott aztán helyet foglaltam a legmagasabb helyen lévő székek egyikében, s körülnéztem. Körülöttem, mintha egy szempillantás alatt 699 ember ült volna (mert kb. ennyi szék volt). S a színpadon is, mintha pár ember csak úgy odament volna, s ők is előadtak volna valamit. De ezek másmilyen emberek voltak. Átlátszóbbak, de egyben foszforeszkálóbbak voltak; mintha mind szellem lett volna. De ez az egész nem tartott tovább öt percnél, majd utána mindegyik eltűnt, kivéve, amelyik a színpadon volt. Intett, hogy menjek hozzá; s furcsa módon engedelmeskedtem. Lábaim remegtek, szívem torkomban dobogott, kezeim ökölbe szorultak; védelemre készen. De mikor leértem a színpadhoz, az alak eltűnt. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy tényleg napszúrást kaptam. Felfelé mentem szobámba, de mielőtt visszafeküdtem volna, utoljára kinéztem az erkélyen. Fent, az égen egy hullócsillag szállt el. Kívántam valamit, még ha ehhez idős is vagyok. Azt, hogy tudjak beszélni a szellemmel (sokan mondhatják most, hogy miért nem azt, hogy mások is lássák rajtam kívül, de akkor még nem gondoltam ilyenekre). Hátamon egy pillanatig felállt a szőr. Majd utána visszamentem szobámba, mély álomba esni.

 

*

Hajnalodott. Az idő is lehűlt. Arra ébredtem, hogy valaki bökdösi az oldalam. Ránéztem órámra, de még alig múlt el fél hét. Felültem ágyamon, s körülnéztem. Semmi különöset nem láttam, csak a szekrényünkön egy akácfa virágát. Társam sem tudott már aludni, ezért ő is fölkelt.

-      Te hoztad a virágot? – néztem rá.

-      Nem – törölgette szemeit.

-      Akkor ki volt?

-      Biztos a szellem.

-      Ne gúnyolódj. Nem hiszed el, mit láttam tegnap este.

-      Na, mit?

-      A színpad tele volt szellemekkel.

-      Szellemekkel? Hogy néztek ki?

-      Átlátszóak és foszforeszkálóak voltak. De csak öt perc ereéig maradtak. Aztán eltűntek. De az egyik lehívott, de mire leértem, addigra eltűnt.

-      Biztos jól vagy?

-      Szerinted Denis elhiszi?

-      Nem hinném.

-      És Santos?

-      Ő sem. De Ahmed lehet, hogy látott már ilyet.

-      Benne nem bízok meg, míg nem vagyok biztos dolgomban. És elhiszed a fiút?

-      Amíg nem láttam saját szememmel, addig nem.

-      Lerajzolom neked a sebhelyet, amit a fiú kezén láttam. Van nálad papír?

-      Nincs.

-      Egy szállodában szokott lenni papír?

-      Csak vendégkönyvös papír.

-      Az nem kell. Akkor majd kérek valakitől. Milyen nap van?

-      Vasárnap. Élvezd ki, amíg lehet.

-      De nem vagyunk biztonságban. Nem élvezhetem így ki a szép pillanatokat.

-      Leomolhat az épület?

-      Nem.

-      Földrengés lesz?

-      Nem.

-      Vihar közeleg?

-      Nem.

-      Felrobban a Föld?

-      Ne-e-m.

-      Akkor biztonságban vagyunk.

-      Figyel valaki minket a tükörből.

-      Egy tükörnek sosincs másik része, ha szállodában vagyunk.

-      Ezalatt azt érted, hogy a tükör nem ablak, ugye?

-      Igen.

-      És ami kint van?

-      Azt csak azért csinálták meg úgy, hogy ne lássák madártávlatból a DJ-t.

-      Jól van. Mindjárt reggeli.

-      A szüleid?

-      Most nem számítanak. Ők ebben a történetben csak mellékszereplők – húztam fel kalapomat, s szemüvegemet és közben a távolba néztem.

-      Ezt videóra kellett volna venni.

-      Ne félj. Már megtették – feleltem titokzatos hangon.

-      A tükör mögött nincs semmi.

-      Majd meglátjuk.

-      Mit tettek veled? Olyan vagy, mint egy mindentől reszketek Leela.

-      Várd ki majd, mikor meglátod a színpadon a holttestemet. De arra kérlek, hogy a hotel alá temessetek úgy, ahogy vagyok.

-      A frászt hozod rám.

-      Csak felkészítelek. Ez olyan, mint, hogy otthon megírtam a végrendeletemet.

-      Tényleg?

-      Igen. Az íróasztalomon hagytam.

-      És mi áll benne?

-      Útközben elmondom. De most már kezdek rosszul lenni, ha nem iszunk valamit.

-      De ott van a hűtőben az üdítő.

-      Tudod, kicsit idegesítő, ha egy író mindennap barackot iszik, miközben lent frissítő meggy van.

-      Ugye tudod, hogy az csak szörp?

-      Persze.

-      És ugye megérted, ha azt mondom, hogy nem vagy író?

-      Persze. Nem tudod elfogadni nagyságomat. Nem tudod elhinni, hogy egy olyan nagy személlyel töltheted a nyarat, mint Én – nevettem nagyban.

-      Akkor ezt is meg fogod érteni – vágott tarkón.

-      Aú! Ezt azért nem érdemeltem ki.

-      Fogd be, és menjünk – kezdte élvezni a helyzetemet.

A liften lefelé mentünk, s közben nagyban számoltuk, hány helyen áll meg. Majd reggeli után kimentünk a tengerpartra. Egyetlen hátránya, hogy nagyon köves volt; de óriási hullámok voltak. De ez sem tartott sokáig, mert amilyen szép a látvány, olyan gyorsan meg is lehet unni.

-      Mikor jövünk fürdeni?

-      Nem tudom – szegtem le fejem, s ballagtam tovább.

-      Imádom ezt a helyet. Az ételek finomak. A látvány csodás. És a nyarat a legjobb barátnőmmel tölthetem – húzott magához, mire csak egy pici mosolyt tudtam elereszteni.

A délelőtt szép pillanatai abból álltak, hogy tíz óra környékén lementünk fürdeni, s a maradék időben napoztunk. Majd délután Denis bemutatta a maradék embert.

-      Ő Piero – mutatott egy másik barna bőrű animátorra, kinek fülében fülbevaló csillogott, s épp a szalagokat vette elő a vízilabdához készülve – hé, Piero!

-      Igen – fordult meg a név tulajdonosa.

-      Szeretnélek bemutatni egy kisbarátomnak. Ő itt Leela.

-      Örvendek.

-      Én is – nyújtottam kezem.

-      A lány egy író – magyarázta Denis, mintha többet tudna rólam, mint én magamról.

-      És miket írsz? Horror? Thriller? Lányoknak való könyvet? – nevetett, vagy legalább is a nevetés határán volt, de tiszteletreméltón visszafojtotta.

-      Tulajdonképpen horror és thriller keveréke. Rejtélyes Kalandok. Egy új világot mutat meg. Nálam van a könyv. Ha később ráértek, akkor én magam biztosítom, hogy lefagy képedről a mosoly, s nem kell már többet visszafojtanod a nevetést, mert nem lesz már min nevetned.

-      Az nem lenne jó, ha mondjuk, a műsor után leülünk egy kis tűz és mályvacukor keretében a partra, s ott majd elmeséled? – szólt közbe Denis.

-      Dehogynem. Jöhet velem Sophia is?

-      Persze. Ő pedig Iceberg – mutatott egy húsosabb, de egyben valamivel vidámabb emberre, ki pont mellettünk ment el.

-      Mindig ilyen vidám?

-      Az animátoroknak ez a dolguk. Fel kell dobni az emberek hangulatát.

-      Milyen szerencse, hogy még hátravan több mint hat évem…

De a délután sem volt sokkal másabb, ezért inkább egyből a program utáni estére ugrok. Megvártam, hogy kialudjon minden lámpa, s az emberek lassan átsétáljanak a medencékhez. Már semmilyen lámpa nem égett körülöttem, ezért lassan körülnéztem, s lesétáltam. Mikor leértem, eszembe jutottak a fiúk, s a könyv, ezért gyorsan felsiettem érte, majd barátnőm társaságában a tengerpartra indultunk. Mikor odaértünk, az animátorok már nagyban nevetgéltek a tűz fölött.

-      Hoztad a könyvet? – szólalt meg egy idő után Piero.

-      Igen.

-      Hadd mutassam be neked Vickát és Bellát – mutatott két nőre, kiknek hajuk szinte egyforma volt, de mégis másmilyen – Bella hastáncos, Vicka aerobikedző.

-      Örvendek. Maga Európából jött, nem? – néztem az aerobikosra.

-      Igen. Ukrajnából.

-      Én itt születtem – mondta Bella, mert tudta, hogy ezután ő következik.

-      Mi magyarok vagyunk. És van egy személy, akit szívesen tudnék kritizálni e miatt.

-      És ki az? – kérdezték a többiek.

Szemrehányón néztem szembe szomszédomra.

-      És miért pont én? – nézett rám Ahmed.

-      Mert maga köszönti az embereket. És tudtommal az ön ős rokonai a mi hazánkban vendégeskedtek majd 150 évig, s nem szóltunk érte semmit… ennyi tisztelet kijár, mert ki tudja, lehet, hogy az egyik rokona annak idején magyar származású nő volt. Szóval, ha legalább azt mondaná magyarul, hogy „Jó estét”, vagy angolul, akkor mi már annak is nagyon örülnénk.

-      Észben tartom.

-      Köszönöm.

Ahmed odahajolt Denishez, s tisztán értettem, mit kérdez tőle – ők miért vannak itt?

-      Mert Leela hozott magával egy kis történetet, amit mindenki szívesen meghallgatna – suttogta vissza.

-      Muszáj itt lenni?

-      Legalább hallgasson bele, és ha nem tetszik, akkor elmehet.

-      Rendben.

Valahogy éreztem, hogy Ahmednek nem vagyok valami szimpatikus, de az emberei kedvéért ottmaradt, s nem is hiába. Ahogy belekezdtem történetem olvasásába, mindenki nagy figyelemmel kísérte a dolgokat, s mintha a tűz mindent levetített volna, amit eddig valaha leírtam. Láttam az összes szereplőt magam előtt; láttam amint a harcos jelenetek vannak, s néha úgy éreztem, én is ott vagyok, s amit olvasok, az csak egy napló. S végül Ahmed is ott maradt, s nagy figyelemmel hallgatta a történteket; Piero, a nagyszájú… most tátva maradt a szája… majd, mikor végeztem a második rész végével, becsuktam kis naplómat, mire a többiek nagy elkalandozásukból visszatérve visszakívánták a történetet.

-      Bocsi srácok, de máskorra is tartogatni kell. Megígérem, hogy mielőtt elmegyek, elolvasom nektek a harmadik rész eddig elkészült részeit.

-      Esküszöl? – nyújtotta felém Iceberg az ujját.

-      Igen – nyújtottam én is, s közben jókat nevettem magamban.

-      Megvárjalak? – fordult hozzám Zsófi.

-      Nem kell. Nyugodtan menj előre.

Megvártam, hogy mindenki elmenjen, de ellenfelem nem nagyon akart elmenni. Mármint… én nem tekintem ellenfelemnek, de nem tudom, hogy ő mit gondol. Mintha egy szobor lett volna; meg se mozdult, csak mikor elindultam.

-      Várj – szólt utánam.

-      Mit szeretnél tudni? – néztem rá kicsit elkalandozva.

-      Hogy, hogy tudsz ennyit írni? És ilyen furcsákat.

-      Szerinted furcsa? – ébredtem fel.

-      Nem átlagos, hogy egy tizenéves…

-      Tizenhárom vagyok.

-      Hogy valaki ilyen fiatalon ilyeneket írjon. A Doctornak a végzete…

-      Smith professzor újraébredése…

-      Kiderül, hogy nem halt meg az apád…

-      És van egy nővérem… és van hét gyermekem…

-      Nem hat?

-      Ja, de… csak már megint elkalandoztam valahova máshova.

-      Te ilyenkor mit csinálsz?

-      Mikor elkalandozok? Élem azt a világot, amit később leírok. Gondolj bele… a hotelban töltöm ezt a hetet… varázsló vagyok…

-      Öt évvel idősebb vagy.

-      Hát igen… mindenkiben lakozik valaki más is – s ahogy ezt kimondtam, mintha egy kicsit megijedt volna. Ekkor kihasználtam gyorsan az alkalmat, s megragadtam a kezét; s bár nem tudom, ő mennyire értette félre, de én csak a tetoválást vizsgáltam rajta.

-      Mit-mit csinálsz?

-      Nem tudom, te mire gondolsz, de inkább rád hagyom, mit hiszel – mosolyogtam rá, s közben éreztem, hogy partnerem kicsit zavarba jött.

-      Elengeded a kezem? – bökte ki végül a kérdést.

-      Csak ha elmondod, mit jelképez a tetoválásod.

-      Mely… semmi különöset.

-      Van egy másik tetoválásod?

-      Nem nyilatkozom – hajolt hozzám, s mélyen a szemembe nézett, közben éreztem, hogy magában kárörvend, amiért nem segít – keresd ki az alkalmat, mikor meglesheted. Piero vagy James biztos segíteni fog, csak ne vidd túlzásba. A falnak is füle van – hajolt el tőlem.

-      Annyi baj legyen. Csak fognod kell a kezem – nyújtottam ki rá nyelvem, s közben éreztem (úgy, ahogy eddig mindent), hogy most kicsit lealacsonyodtam alsós vagy óvodás szintre – akkor szeretnék kérdezni valamit.

-      Csak ki vele.

-      Hiszel a szellemekben?

Kicsit habozott a válasszal – nem.

-      Elhinnéd, ha azt mondom, hogy láttam egyet?

-      Nem. Még csak gyerek vagy.

-      Miért kezel mindenki úgy, mint egy gyereket? Vannak korhatáros filmek, vannak helyek, ahova felnőtt kíséret nélkül nem lehet elmenni; de az íráshoz nem mondhatják, hogy kicsi vagyok, és minden felnőttnek kötelező hinni egy gyereknek. Ha mélyen belenézel a szemembe, láthatod, hogy nem hazudok. Attól, hogy testem egy tizenévesé; lelkem még lehet több tízéves.

-      Belenéznék a szemedbe, de túl sötét van hozzá – majd sóhajtott egy nagyot, s folytatta – rendben.

-      Mi?

-      Hiszek neked, hogy vannak szellemek. Egyben biztosan hiszek.

-      Köszönöm – engedtem el a kezét, s elindultam felfelé.

Utoljára még ránézett kicsit izzadt kezére, mert kicsit jobban is szorítottam a kelleténél; majd rám nézett, s elment.

Felfelé vettem utamat, mikor szembetalálkoztam két törökkel, akiket tegnap este ki akartam hallgatni, de nem értettem semmit. Most pont úgy jöttek felém, hogy elférni semmiképp se tudtam a kettő között, ezért, ahogy odaértem hozzájuk; az egyik erősen megmarkolta a kezem.

-      Nem láttál semmit – mondta immár angolul, mire én csak bólintani tudtam, hogy elengedjenek.

Mikor beérkeztem szobánkba, onnan már abszolút semmit sem éreztem. Sem fájdalmat, sem jókedvet. Mintha a szoba kiszívná az összes érzésemet.