A szálloda kísértete 2. fejezet

Kutatás a hely, és környékén

Korán reggel volt, mikor újra hallottam azt a sikítást. Erre felébredtem, s a laptopomon utánanéztem a szálloda embereiről, s, hogy mi fölé épült ez az épület. De sajnos nem találtam kellő információt ahhoz, hogy megbizonyosodjak dolgomról.

-      Mennyi az idő? – nyitotta ki szemét a szobatársam.

-      Neked is jó reggelt. Fél nyolc lesz öt perc múlva.

-      Mikor keltél fel?

-      Fél hat. Nem bírtam aludni.

-      Mi volt tegnap este?

-      Te is ott voltál, vagy nem emlékszel rá?

-      Dehogynem. De utána mi volt? – láttam rajta enyhe kárörvendő, de kíváncsi mosolyt is.

-      Semmi. Mindenki ment a maga dolgára – vontam meg vállam a hazugság leplezését segítve élethűen eljátszottam, hogy semmi sem történt. Pedig, ha tudná az igazságot…

-      Rendben – fagyott le arcáról a mosoly.

-      Gyerünk akkor reggelizni. Ma úgy is meglátogatunk egy bazárt.

-      Melyiket?

-      Al-al… nem tudom kimondani.

-      De tudod, melyik?

-      Persze. Alara Grand Bazár. AGB.

-      Kimondtad.

-      Tudom. Gyere – mosolyogtam.

Miután mi megreggeliztünk, s már felfelé indultunk; szüleim akkor indultak lefelé, ezért megbeszéltük, hogy majd kopognak, mikor jönnek. Nem sokkal utána, miután kényelmesen elhelyezkedtünk; az ajtón kopogtak. Zsófi ment kinyitni, de senkit sem látott. Azt hitte, hogy az öcsém szórakozik velünk, de mikor én magam is odamentem az ajtóhoz; mindent megértettem. Zsófi nem látott ugyan semmit, de én láttam a szellemeket, akik illedelmesen átsuhantak rajtam (amitől a hideg kirázott) s az egyik a fürdőszobát foglalta le, a másik ráfeküdt az ágyamra, a legkisebb meg kihajolt a korláton, s minő meglepetés, leesett az erkélyről. Miközben őket néztem, elfogott a nevető görcs, mert a legkisebb aztán visszajött az ajtón keresztül, és megint leesett. Aki a fürdőt foglalta el, láttam, amint egy 1953-as török újságot vitt be magával. És aki az ágyamon feküdt… azt ne is említsem. Bekapcsolta a TV-t, s nézte. De ez még nem is olyan vicces, hanem ami utána történik: odamegy a hűtőhöz; kivesz belőle egy üveg bort, s mikor töltötte egy pohárba, az melléfolyt, s rácsöpögött blúzára. Ezután benyitott a fürdőbe, honnan az újságos fickó jött ki felháborodva, s letolt nadrággal (de csak nadrággal!), s mintha ezt visszatekertem volna; az egész újrakezdődött.

-      Min nevetsz?

-      Azon, amit te nem látsz.

-      Itt vannak a szellemek?

-      Igen. Látnod kellene… horrorisztikus, de egyben nagyon vicces is. Csak azt a fiút nem látom.

-      Aki hasonlít Ahmedre?

-      Igen. Elnézést hölgyem – tettem egy próbát a boros szellemhölgynél, s sikerrel is jártam, mert ugyan meghallotta, amit mondtam, de nem tudott visszaszólni, ezért elővett egy jegyzettömböt, s arra ráírt valamit törökül.

-      Te kihez beszélsz?

-      Megértenek a szellemek. Elnézést, de nem tudok törökül – fordultam vissza, mire bólintott egyet, s leírta angolul – miben segíthetek… – olvastam hangosan – kérem, el tudja mondani, vagy le tudja írni, hogy maguk miért ezt a szállodát kísértik? – valaha e szálloda alatt egy temető volt – ha! Én megmondtam! – fordultam Zsófihoz.

-      Te bolond vagy – nevetett – csak beképzeled a dolgokat.

-      Mondja, hogy tudok több információt keresni róla? A bazárok segítenek? – igen, de légy óvatos… nem mindenki ember, aki annak látszik. Ne tapasztald meg, milyen érzés egy szellemhez érni – köszönöm – fordultam el.

Ekkor újra kopogtak. Ezúttal az indulást jelző kopogás volt. Mikor odaértünk a bazárba, sok ember kérdezte, hogy honnan jöttünk, mire egyetlen dolgot tudtunk mondani: Magyarország, amit persze ők nem tudtak kimondani. De azon kívül sokan emlegették a Pick szalámit és próbálták mondani, hogy gyere be, de nem lett nagy eredménye… de ha egyszer ilyen ez a nyelv… később, mikor már egy fél órája ott nézelődünk, egy török ember behívott, s megkínált minket egy-egy csésze teával.

-      És? Mi szél hozott titeket ide? – kérdezte felénk fordulva.

-      Nyaralunk.

-      Testvérek vagytok?

-      Nem. Csak velünk jött nyaralni. Tud valamit erről a szállodáról? – mutattam felé karszalagomat.

-      Igen. De nem mondhatok róla semmit. Majd a főnök elmondja, amit tud – mutatott a frissen érkezett főnökre.

-      Jó napot. Maga tud valamit a legközelebbi szállodáról?

-      Mármint a Botanikáról? Nagyon drága.

-      Nem. Amelia Beach.

-      Vagy úgy… nem tudok semmit róla.

-      Most hazudik. Tud valamit, de semmi kedve elmondani kettő tizenéves lánynak, nem igaz?

-      Nem.

-      Maga szellem?

-      Hogy mi?

-      Szellem. A szállodában az egyik nő azt mondta, hogy a bazárban legyek óvatos, mert nem lehet tudni, ki a szellem, és ki nem.

-      Nem vagyok az…

-      Gyertek. Indulunk – jöttek be a többiek.

-      Köszönjük a teát – indultam el az ajtó felé, de a „főnök” lefogott.

-      Várjanak! Ha mondok valamit a hotelről, akkor vesznek valamit?

-      Attól függ, mit mond – próbáltam leszedni a kezeit derekamról, de csak azt értem el, hogy erősebben fogott.

-      Az ottani animátorok jó barátaim.

-      Kitalálom. Ahmed magánál vette a ruháit. Ez nem titok. Indulhatunk – indultam volna el ismét, de most magához húzott, s éreztem, ahogy átjár a hideg, s a félelem – engedjen el! – majd suttogva hozzátettem – ha elenged, nem mondom meg senkinek sem, hogy maga egy szellem – szikrázott szemem, s hatásos is volt, mert elengedett – és még egy kérdés.

-      Igen?

-      Maga szerint Ahmed egy szellem, vagy ő a halott terrorista, vagy ő csak simán Ahmed?

-      Nem adhatok ki titkos adatokat.

-      Szóval szellem. Köszönöm.

Visszafele indultunk, mikor a bokrok közül egy kutya jött elő. S, ahogy mentünk, úgy követett minket, egész a szállodáig. Ott aztán már nem engedték be, ezért kintről ugatott. De mikor visszanéztem rá, már ott sem volt, pedig az ugatás ugyanolyan éles és tiszta volt, mint mielőtt elfordultam volna.
Koradélután lehetett, mert nem sokkal később ebédeltünk meg, mikor hazajöttünk. A medencékben száz meg száz ember pancsol, hátul a férfiak és a gyerekek fociznak.

-      Hátrajössz? – tettem fel kérdésem.

-      Hova? Minek?

-      Megnézni a fiúkat, hogyan fociznak.

-      Hátul foci van? Ha ezt tudom, akkor hozok magammal cipőt.

-      Csak nézni fogjuk őket. És ha jól látom, mellettük Santos lövöldözik?

-      Az Santos? Honnan ismered meg őket?

-      Kicsit össze lehet téveszteni Denis-el, és a hangjuk is elég mély, de azért meg lehet különböztetni őket.

Elindultunk hátrafele, s közben körülnéztünk. A fű még vizes volt, mert valószínű nemrég kapcsolták ki az öntöző berendezést. A túloldalon birkák legelték a füvet a szamarak társaságában. A mi oldalunkon kicsi fehér nyulak ugrándoztak a kakasok és tyúkok tömegében. Előttünk legalább húsz férfi –és gyerek focizott vegyesen. Elől James hajtja a csapatot ruhájába belesülve, míg a túloldalon Ahmed futkos össze-vissza félmeztelen, s közben poénokat mesélget a közeli embereknek, mikor pihen. De, ahogy észrevett, arcáról a mosoly lefagyott, míg az én arcomra meg felfagyott. Mintha visszafogta volna magát, többet nem állt le pihenni; folyton futott, s közben kiabált, hogy passzoljanak. Kényelmetlenül érezte magát, s érezte is, hogy érzem; ezért inkább hátul maradt, nehogy véletlen is szem elől vesszek.
A kapukat megkerülve átmentem a túloldalra, s körülnéztem egy kicsit. A banánfák között egy kis valami csillogott. Odamentem, s megnéztem. Egy felírat volt rajta törökül, de amint azt mondtam, nem tudok törökül; a betűk megkeveredtek, s magyarul mindent leírt.

Jasmine Loseb és Ahmed Tuncer

1560-1578 és 1552-1575

Nyugodjanak örök békében.

Ahmed utolsó írása:

Allah mellettünk van, s segít nekünk, nem követi el ismét azt a hibát, mint annak idején 1552-ben otthagyott bennünket, s a magyarok oldalára állt. De, egy jósnő azt mondta, hogy vissza fog állni, s Allah 150 évig mellettünk fog állni, s sorban adja az isteni áldásokat. Ha egyszer meghalok, testem a magyar földből kerüljön szülőföldemre, s abba a temetőbe temessenek el, amelyikben sok évszázad után egy szálloda vagy nem tudom mi fog épülni, hol testem életre kell társaimmal együtt, s szívem hölgye végre visszajön hozzám, s boldogan kísérthetjük az építményt.

A szöveg csak ennyi volt, de ekkor hirtelen folytatódott. Ahogy olvastam, úgy íródott meg az olvasott szó után a következő:

2010. 07. 26.

Végre két éve vagyok szabad, de kedvesemet sehol sem látom. Az tiszteletére, s új munkám tiszteletére tetoválásom lett, ami annyit jelent, hogy a bőrömben kisebb-nagyobb jeleket rajzolnak, ami sohasem jön le. Most három napja, hogy egy tizenéves lányhoz szorosan kötődöm, mert ő az egyetlen, aki lát. Célom: megvédeni a rossztól, s leplezni a benne észlelt jeleket. Lehet, hogy megtaláltam páromat?

Erre levettem nyakamban lógó tollamat, s a táblára elkezdtem írni én is.

-     Ki vagy te?

-     A nevem Ahmed. Te biztos Leela vagy.

-     Igen. Miért leplezed, hogy ellenségem vagy?

-     Mindent elolvastál?

-     Igen.

-     Oh… ha tudnád… az új testem lényege, hogy egy animátor vagyok, s lepleznem kell mivoltom. Lepleznem kell minden érzelmemet, mert akkor a többi ember nem néz fel rám. Érted?

-     Igen. De ez nem azt jelenti, hogy levegőnek kell nézni!

-     Tudom. Sajnálom. Esküszöm, majd kárpótollak érte Jasmine.

-     Minek hívtál?

-     Elnézést. Csak… úgy is olvastad azt a levelet.

-     Persze. De én nem vagyok Jasmine. A nevem Leela. Hivatásom: ifjú írópalánta. És ne hidd, hogy bennem megszállt volna Jasmine csak azért, mert magyar vagyok.

-     Rendben. Csak vigyázz magadra. S ne félj kérdezni! Most már más leszek, és…

A kis beszélgetés hirtelen megszakadt. A táblát gyorsan felvittem, majd le is szaladtam, hogy még véletlen se hagyjam egyedül Zsófit.

-      Hol voltál?

-      Felvittem egy táblát.

-      Minek?

-      Majd egyszer te is megtudod… kivéve akkor, ha te vagy Jasmine…

-      Hogy ki?

-      Egy ifjú hölgy volt Jasmine. 18 éves volt, mikor meghalt.

-      Ez szomorú.

A fiúk még mindig fociztak. De Ahmed semmi jelét nem mutatta a változásnak. Kezdtem azt hinni, hogy egy másik szellemmel beszélgettem. De ekkor már két okból is biztos voltam, hogy azzal az Ahmeddel beszéltem, akivel kellett.
1. mert megfordult, s derekán egy nagy tetoválás volt, s a legfurcsább viszont az, hogy női tetoválás volt.

2. mert mikor visszafordult, arcára szelíd mosoly ült ki, ami egyenesen felénk irányult.

Késődélután volt, s elfáradtunk a nagy semmittevésben.

-      Gyere, induljunk be – fogtam meg társam vállát.

-      Miért?

-      Szeretném megnézni az esti programot.

-      De azt amúgy is megnézheted.

-      Jól van… álmos vagyok.

-      Legalább bevallottad. Félsz?

-      Nem. Csak félek, hogy félúton bealudnék.

Felmentünk, s a maradék időben már csak aludtam, ami azt jelenti, hogy mindent átaludtam.