A szálloda kísértete 5. fejezet

Az igazság

 Reggel nyolc volt a legközelebbi idő, amikor felébredtem. Társam már nagyban öltözködött, mikor én még csak félálomban a tükröt vizsgálgattam. Sajnos a sok ételtől nem voltam valami fényesen, de legalább a szobámban csönd és nyugalom volt. Arról nem is beszélve, hogy azzal ütöttem el a fél napot, hogy a táblára írogattam, és néha elaludtam rajta. Délután fél négy körül járhatott, mikor kimozdultam végre (mert eddig az erkélyen rajzolgattam). Velem szembe jött James.

-      Nem jössz gyerekfocizni?

-      Dehogy nem. Ha már így is halálra untam magam a szobában…

A foci a maga módján jó volt, s Zsófi bár az ellenfél csapatában volt, mégse neki ugrottam többször. Ez volt az első dolog ebben a napban, ami jó volt. Majd vacsora után tettem egy próbát.

-      Most már lejössz?

-      Hova?

-      A tükörbe? Van egy tippem, ki fog lent minket várni.

-      Elmondod?

-      Csak ha lejössz.

-      Rendben – adta fel magát Zsófi.

Lecsúsztunk a csövön, majd az immáron nyitva álló negyedik szoba felé vettem utam. Bent Ahmed volt egy szobor előtt. A hely mellesleg egy barlang volt, tele amulettekkel, régi levelekkel, s a többi. Mikor meglátott, felkelt a szobor mellől, s felénk közeledett.

-      Hogy találtad meg a titkos tükröt?

-      Sohasem stimmelnek a tükrök.

-      Túl okos vagy – csóválta fejét.

-      Ilyen a szerencsém.

-      Mit kerestek itt?

-      Kíváncsi vagyok, miért maradt itt a lelked?

-      Ez egyszerű. Mert itt egy temető volt.

-      Van.

-      Parancsolsz?

-      Most is van itt egy temető. De Magyarországon haltál meg, nem?

-      Igaz. De annak idején elmentem egy indiánhoz, s megkértem, hogy segítsen majd itt eltemetni, hogy lelkem itt ragadjon.

-      Nem voltál magányos?

-      Több száz éve élek itt. Nálam ez már megszokás volt. De aztán jött egy igazi álom. Két éve, hogy megépült e szálloda, s mikor elkezdték építeni, nem látták se a sírokat, se a mauzóleumot. Ennek következtében békésen riogathattam az itt építkezésben lévő épület munkásait.

-      És hogy lett tested?

-      Unatkoztam. Teremtettem magamnak egyet. Én megtehetem.

-      Ami a szellem testedet illeti, az vagy, aki ott van?

-      Természetesen. Egy betegségben meghaltam, de így sokkal boldogabb vagyok.

-      Hogy halott vagy?

-      Persze. Bármit megtehetek.

-      És nem hiányzik Jasmine?

-      De, nagyon – sóhajtott egy nagyot.

-      Miért nem keresed meg?

-      Mert számomra reménytelen. Egy örökké valóság lenne a keresése.

-      Vagy nem – fogtam meg kezét, s húztam magam után egyenesen a mesebeli Aladdin szobába, hol a szőnyeg elé vittem.

-      Mi van vele? – értetlenkedett.

-      Ez Jasmine – mutattam a nő képére.

-      Ez lehetetlen.

-      Pedig igaz – szólalt meg mögöttünk egy hang.

-      Jasmine? – ismerte fel a hangot Ahmed.

-      Ahogy mondod. Mikor ez a két gyermek idejött keresni, pont látogatóba szerettem volna jönni. Hallottam, mikor rólad beszéltek, hogy keresel, és a síromra minden vasárnap virágot hozol – közeledett felé.

-      El sem hiszem, hogy újra látlak – kerekedett ki szeme, majd látszott, hogy könnybe lábad – ennyi év után.

-      Én is örülök neked – nyújtotta felé kezét.

A páros összeölelkezett, majd egymásra hajtották fejüket, úgy hullatva a könnyeket. Több száz év telt el, s mégis bennük maradt az egymás iránti tűz, mely ezek után soha nem fog kialudni. Ezek után varázslatos dolog történt:

A pár hirtelen megkövült, majd egy perc elmúltával lelkük testet választott magának. Ahmed maradt az, ki egykor volt, míg Jasmine egy gyönyörű rézbarna bőrű s szemű, hosszú fekete hajú, aranyozott csíkokkal fénylő hölgy volt.

-      Ez mi volt? – nézett rám Zsófi.

-      Nem tudom – vontam meg vállam.

-      Ezt hívják úgy, hogy regenerálódás – adta a választ Jasmine.

-      Rendben. Mennyi az idő?

-      Hajnali egy lesz perceken belül – nézett órájára Ahmed.

-      Ki kell jutnunk innen. Nemsokára jön értünk a busz.

-      Mentek valahova hajnali egykor?

-      Igen. A reptérre. Utazunk haza. Vége a szép életnek.

-      Akkor siessünk – húzta maga után a lányt.

*

Búcsú a hoteltől

Kint az egész bandát felkeltette szép álmukból, hogy elköszönjenek. Az első ember, aki elém állt; régi barátom, Denis volt.

-      Hiányozni fogsz – ölelt át.

-      Jó volt megismerni téged. Bár minden ember olyan lenne, mint ti.

-      De nincs ilyen szerencséjük – jött elém Iceberg.

-      Kemény egy baba vagy – ütöttem karjába.

-      Bocs, amiért nem hittem benned – jött hozzám Piero.

-      Nem haragszom. Kiálltál az elveidért és ez becsületes. Santos.

-      Igen?

-      Csak így tovább – majd odafordultam Ahmedhez.

-      Köszönöm, amit értünk csináltál, s bocsáss meg, hogy így bántam veled. Jobban ki kellett volna nyílnom előtted.

-      Köszönöm, de számomra már a Playback Show után kinyíltál, s ennek örülök. És hé! én élveztem ezt az egészet! Te is így vagy vele, Zsófi?

-      Voltak rossz dolgok, de alapjába véve nagyon jó volt minden.

-      Na, ugye? Remélem, örökké együtt maradtok – fordultam Jasmine felé.

-       Mi is reméljük – ölelt át a főanimátor.

Még a maradék embertől elköszöntünk, majd felfutottunk gyorsan (kivételesen nálunk volt a kulcs), s elkezdtünk pakolni. Még a foci előtt elkezdtem egy rajzot, ami a pakolás közben jutott eszembe, ezért lefele menet a portán leadtam. A rajz az óta is ott van Ahmed szobájában. Mert a képen az volt, amit legelőször leírtam: a fiú, de a fejlesztésben a fiú mellett egy lány is volt. A lány tervezését ugyan később hagytam abba, mert eddig nem tudtam, hogy néz ki. A repülőtérre vezető út hosszú és fárasztó volt, de egy örök emlék maradt bennem, s ezt a fényképeim is mutatják, melyek az óta is szívemben (és persze a képeim között) vannak. A repülőn ülve ismét az a köpenyes alak volt mögöttünk, ki az odavezető úton is. De immáron kicsit sem zavart, mert tudtam, hogy ő a Jelen, a Múlt s a Jövő. Ő a halott, ő az élő, s ő az, aki egyszer életet fog adni egy újabb embernek. Mikor leszálltunk a gépről; megcsapott a hideg levegő, s már fáztam. Zsófival összenéztünk, majd tovább mentünk. Hogy miért néztünk össze? Mert felelevenítette ez az egész a kezdeteket. A kezdeteket, mely oly nehezen indult.