A szálloda kísértete 3. fejezet

Trükkös tükrös szoba

Hajnalodott, mikor kidobott az ágy.

Szomszédom csendesen aludt. Gyorsan átöltöztem, s belenéztem a tükörbe, várva, hogy valaki előtűnjön onnan, de senki sem jött. Halkan bekapcsoltam a TV-t, s elkezdtem keresgélni az adókat, mikor hirtelen találtam egy magyar csatornát is.

-      … E hotel minden szobája titkokat rejt. Ne keressenek olyan dolgokat, amik nem léteznek!

-      Ezt vajon a szellemekre érti? – tűnődtem kicsit hangosan.

-      Igen, hölgyem – jött a válasz a TV-ből.

-      Maga hallja, hogy mit mondok?

-      Igen. Vagyis ne-nem.

-      Ez azt jelenti, hogy maga is egy szellem. Ráadásul nem is akármilyen! Riporter volt, ha jól látom.

-      Kisasszony, kérem, ne játssza el a bizalmamat. Nyert. Szellem vagyok, és riporter voltam, de többet nem adhatok ki.

-      De miért?

-      Mert amit mondhatnék, attól örökre elriasztanám a szállodától.

-      Na, ne mondja! Maga megőrült? Egy férfi szellemét láttam a medencében, aki hozzám beszélt. Később találkoztam vele a liftben is. Lánccsörgést hallottam, de semmit sem láttam. Egy szellemcsalád bohóckodott a szobánkban; egy táblához beszéltem; öt percig láttam egy egész szállodányi szellemcsordát. Most meg azt mondja, hogy nem hozzám beszél? Kérem, ha már szellem, akkor biztosan tud jósolni is, nem?

-      Végül is szellem vagyok a magam módján. Megpróbálhatom.

-      Köszönöm. Vannak titkos járatok a szobában?

-      Ne zavarjon! Ááá! Már látom is! Valaki meg fogja látogatni az este.

-       Legalább szellem?

-      Azt nem látom.

-      Szóval szellem. Köszönöm – kapcsoltam ki a TV-t.

Szobatársam a halk beszédre felébredt, s körülnézett.

-      Kihez beszéltél?

-      A TV-hez.

-      Kitalálom. A lottó számokat próbáltad megfejteni a mindenható cuccaiddal.

-      Most beletrafáltál.

-      És találtál el jót is a rosszon kívül?

-      JACK POT.  Szinte hibátlan volt.

-      Ennek örülök. Ma lemegyünk a játékterembe is?

-      Naná. De előtte – nézegettem a tükör oldalát – nézzünk szét itt – mutattam a tükörre.

-      A tükörben? Hogyan?

-      Hát így – ütöttem egyet a tükör lapjára, mire az szép lassan kinyílt.

-      Ezt hogy csináltad? – kerekedett ki szeme.

-      Én megmondtam, hogy a tükörnek van túloldala – mosolyogtam.

-      És most?

-      Szépen átmászunk. Lehet, hogy megtaláljuk Hitler sírját – ült ki arcomra a világ legszélesebb mosolya.

-      Leela. Hitler német volt – nézett rám megvetőn.

-      De a mai hírek szerint annak idején az Osztrák-Magyar monarchiában született. Hoppá… de ettől független, lehet, hogy Jasmine vagy tán más holttestét találjuk lent. Na, gyere. Az idő sokszor pénz.

-      Ezzel most arra célzol, hogy lehet, hogy kincset találunk?

-      Nem – fagyot le arcomról a mosoly.

-      Én be nem megyek.

-      Rendben. Te bajod. De jusson eszedbe, hogy cserbenhagytál, s ebben a kis lyukban döglöttem meg egyedül.

-      Jól van. Megyek veled – mászott be ő is a tükrön.

Legalább ötemeletnyit csúsztunk le egy csövön, mikor egy matracon földet értünk.

-      Ez remek. Innen hova tovább? – nézett szét Zsófi.

-      Nem tudom – néztem szét.

A hely, hova leérkeztünk; közel sem volt csábító. Poros volt, s pókhálós; a csillárról víz csöpögött. Volt néhány bútor letakarva, de többségében csak por volt. Három ajtó volt, plusz egy „bónusz” ajtó, ami ez esetben le volt zárva.

-      Melyik lehet szerencsés út? – gondolkodtam hangosan.

-      A hármas.

-      Miért?

-      Mert a háromfejű sárkány; a három kismalac…

-      És a kettő? Az páros szám.

-      De halálos.

-      Akkor egy, három és kettő.

-      És a negyedik?

-      Az le van zárva. Van egy olyan érzésem, hogy még leszünk mi itt. Na, induljunk – mentem az első ajtóhoz.

Lassan átsétáltunk a szinte sötét folyosón, s közben patkányok és egerek halk neszét hallottuk. A folyosó két végében volt kettő-kettő fáklya, de közte semmi. Mikor kinyitottuk az ajtót; nagy meglepetésben volt részünk. A falat a mesebeli Aladdin díszítette egy szőnyegen, s mellette a varázsszőnyeg. E kis helység szépen ki volt világítva. Szinte csillogtak a falak az aranyozott festéktől.

-      E-ez… egyszerűen csodaszép – ámuldoztam.

-      Ja – bólogatott Zsófi.

-      Ez az a hely.

-      Milyen hely?

-      Nem mondhatom meg, míg nem vagyok biztos dolgomban.

-      Rendben.

Elindultunk visszafele a harmadik ajtóhoz. Mikor benyitottunk, egy temetőben voltunk. Körülöttünk ködös volt minden; mintha nem is egy szobában lettünk volna, hanem el teleportáltunk valahova máshova. Az ezernyi sír közül csak egy volt ápolt. Egy rég meghalt nőé. Jasmine Loseb. Barátnőm kérdőn nézett rám.

-      Ő volt az a nő?

-      Igen – bólintottam.

-      Miért ilyen ápolt a sírja?

-      Valószínű valaki gyakran látogatja, s ápolja.

-      A szobánkon keresztül?

-      Szerintem máshogy is el lehet jönni ide. Nézz csak körül! Olyan, mintha nem is egy szobában lennénk, hanem egy létező temetőben a földfelszínen.

-      Szó, mi szó. Valóban. És nézd! – mutatott egy másik sírra, kerekre nyílt szemekkel – az ott Hitler sírja?

-      Ahogy látom, igen. De az sem meglepő, hogy a hátad mögött egy repülő malac van.

-      Hogy mi? – fordult meg, majd ijedtében hátraesett.

-      Ezek csak kivetítések, úgy, ahogy ez is – mutattam egy mauzóleumra.

-      Az igazi.

-      Az lehetetlen. Itt semmi sem igazi. Csak beképzeljük őket. Ha a hátam mögött egy angyal nem tűnik fel, akkor a valóság. De ha mégis, akkor csak álmodunk.

-      Az lenne a legjobb. De a hátad mögött nincs semmi.

-      És a repülő malac?

-      Az csak egy malac volt, ami fel volt kötve a mennyezetre, s madár szárnyakat ragasztottak hozzá.

-      Ez beteges.

-      De ötletes. Gyere akkor a mauzóleumhoz.

Elindultunk a „kis házhoz”, s benyitottunk. Bent egy család várt minket.

-      Elnézést. Rossz helyre jöttünk – fordultam volna meg, de Zsófi lefogott.

-      Szellemek vannak ott? – nézett rám.

-      Igen.

-      Tudnak beszélni?

-      Tudtommal nem vagyunk némák – nézett rám a szellem.

-      Igen, tudnak.

-      Kit keresnek? – jött felém egy középkorú nő, s rám nézett szürke szemeivel.

-      Tudna segíteni egy picit? A barátnőm nem látja önöket. Nagy szívességet tennének, ha most az egyszer láthatná a szellemeket.

-      Nem probléma – csettintett egyet.

-      Köszönöm.

-      Vele beszélgetsz? – nézett rám társam.

-      Látod őket?

-      Igen. De nem akarok hinni a szememnek.

-      Egy Jasmine nevű hölgyet keresünk – fordultam vissza.

-      Ááá! Akinek a sírját egy férfi minden vasárnap meglátogatja?

-      Ezek szerint.

-      Sajnos ő már elment.

-      Tudjuk, hogy meghalt.

-      Nem-nem. Maga félreértett engem. Már nem lakik itt. Amióta elment; egy szellem gyerek sem jön már ki a sírjából ugráló kötelezni. Minden megváltozott.

-      De Ahmed attól független látogatja?

-      Óh, igen. Nem valami társaságkedvelő ember. Néha kint teázgatunk, mikor jön. Köszönünk is neki, de ő csak megvetőn ránk néz, s elmegy.

-      És neki mondták, hogy nem lakik itt?

-      Nem. Nem is kérdezte. Szóba sem áll velünk. Szerintünk nagyobbra tartja magát, mint minket.

-      Ez kitelik tőle. De azért köszönjük.

-      A látás megmarad? – kérdezte szomszédom.

-      Csak ha ebben a temetőben járkálsz, vagy látod Jasminet.

-      Értem.

-      Köszönünk mindent – fordultam meg.

Miután kimentünk, következett a második ajtó. De ott nem maradtunk sokáig, mert csak egy régi, pókhálós szoba volt.

-      És most hogy megyünk ki innen?

-      Nem tudom még – vontam meg vállam.

Ekkor a közelünkben felvillant egy tábla ezzel a szóval: EXIT.

-      Itt a kijáratunk – mosolyogtam.

-      És ha csapda?

-      Nem a Scooby-Doo-ban vagyunk.

-      Tudom. De ez az egész olyan álomszerű.

-      Próbálj meg felébredni.

Zsófi elkezdett erőlködni, várva, hogy majd felébred. De ez nem sikerült. Közben én elindultam a felirat felé. Az ajtó viszont be volt zárva. Nagy harcművészeti tudásommal áttörtem a fát. Mikor kiléptünk, előttünk virágok voltak. S bal oldalt a szállodánk. Sajnos a kulcsunk bent maradt, ezért a portán kellett kérnünk egy másikat. Mikor felértünk, a tükör már be volt csukva.

-      Én oda soha többet – hátrált Zsófi.

-      Pedig ha akarsz szellemet látni, akkor muszáj.

Ekkor jött a kopogás, mely azt kérdezte; fent vagyunk-e már. Mivel társam kisebb sokkot kapott, nem mehettünk vissza. Ezért a hátralévő időt azzal töltöttük, hogy napozunk. Én legalább is egész addig, míg valaki el nem állta a napot.

-      Hol voltatok egész nap? – tette fel a kérdését egy ismerős hang, mire résnyire kinyitottam szemem.

-      Elhiszed, ha azt mondom, hogy egy tükörben?

-      Ez badarság.

-      Ezért nem is mondom, Denis.

-      Tegyük fel, hogy a tükörben voltatok. És azon belül? – ült le mellém.

-      Egy Aladdin szobában. Valaki nagyon szerethette annak idején. Akkor egy pókhálós szobában, s egy temetőben.

-      Ez érdekes. Le is fogod írni az élményeket?

Már el is kezdtem – mondtam magamban, mire csak ez jött ki a számon – ja.

   Késő délután volt, s már inkább az este közeledett. Ma jött a várva várt Playback Show. (Mind eddig leírtak közül, ez a kedvenc estém egyéb okok miatt is.) Alapjába véve érdekes volt, mert láthattuk Ahmedet, Pierot, és Iceberget babaként, míg Vicka és Bella hangszer volt; Denis pedig a zenész. A show után megrohamoztam szellemem.

-      Kedves, amit csinál Jasmine sírjával – álltam elé.

-      Neked is hello. Nem tudom, miről beszélsz – folytatta útját.

-      Tettél nekem egy ígéretet, hogy nem leszel ilyen. Figyelj, lehet, hogy nem én vagyok Jasmine; de szépen kérlek, ne élj vissza azzal, ami magától ajánlkozik!

-      Ehhez még kicsit fiatal vagy, nem? – nézett rám széles mosollyal.

-      Nem arra gondoltam! – ütöttem bele karjába egy nagyot.

-      Akkor?

-      Arra gondoltam, hogy ne szalaszd el azt az esélyt, hogy valaki magától ajánlkozik, hogy segít megkeresni Jasminet.

-      Talán igazad van. De ezt majd később lerendezzük – ment el mellőlem.

Vajon, hogy érti?
Hát így! Bár nem én vagyok Jasmine, sokszor mégis őt látja bennem. (milyen ismerős dolgok, nem?) No de a lényegre törve:
Az este után nem tudtam aludni. Az bosszantott, hogy nem tudtam, mi a lényege annak, amit mondott. Kimentem az erkélyre, s lenéztem. Valamikor tizenegy óra körül járhatott. A fények már halványak voltak. Ekkor, mintha egy kéz gyengéden végigsimította volna a hátam. Mikor megfordultam, csak egy szempárral találtam magam szemben. Immár szilárd, fekete szempár volt; de valamilyen szinten mégis átlátható. A fényben csillogva tekintettek másfél fejjel lefele, egyenesen rám.

-      Félsz? – kérdezte.

-      Nem. Mit keresel itt? – még mindig a szempárt figyelve.

-      A Riporter megmondta, nem?

-      De igen. De nem hittem volna…

-      Én is beígértem. Ne rontsd el e szép kis időt.

-      És mi a terved? – ébredtem fel végre.

-      Mi lenne, ha visszakísérnél a tükörbe?

-      Jó ötlet, de nem most.

-      Akkor valami ötlet?

-      Persze. Én itt maradok, te meg szépen visszamész az animátorok körébe. Tudtommal utálsz.

-      És a tábla?

-      Nem tartottad be az ígéreted.

-      Miért vagy ilyen ellenséges? Most itt vagyok, nem?

-      Nem arra kértelek, hogy gyere fel a szobámba – suttogtam, vigyázva, hogy társam fel ne ébredjen.

-      És a jelek?

-      Milyen jelek? – értetlenkedtem.

-      Miért állsz le velem beszélgetni? – fogta meg karomat, s elkezdte simogatni.

-      Mert te egy szellem vagy. Mindig is érdekeltek a szellemek.

-      Tudom, hogy e test mögött egy sokkal érettebb nő lakozik.

-      Én meg tudom, hogy e test mögött egy olyan ember lakozik, aki ha így folytatja, lassan nem lesz állása – böktem egy nagyot a mellkasába – a barátod nem mesélte a Grand Bazárban?

-      Mit?

-      Ő is ki akart velem kezdeni, de kellőképp meg lett fenyegetve. A törökök és arabok egy emberek. Tudom, hol töltöttem tavaly a nyarat, s azt is tudom, hogy van hasonlóság a kettő között. Az arabok régen magyar nőket vettek feleségül, míg a törökök férfi részén a testvér felesége magyar.

-      És a csata?

-      Akkor haltál meg.

-      Majdnem – bólintott – én nem küzdöttem. De magyar földön haltam meg.

-      De mázlim van, hogy nem te vagy a halott terrorista – suttogtam.

-      Tudod, mire lennék képes?

-      Tudom, és ha így folytatod, akkor a terroristát ki is húzhatjuk.

-      Így is szellem vagyok.

-      Mit szeretnél? – fordultam meg, s éreztem, ahogy teste lassan hozzám simul, s karjai átfogják derekam.

Odahajolt a fülemhez, s belesúgta. Az őszintét megvallva, amennyit én hallottam belőle, az édeskevés volt, mert szívem már akkor ott dobogott a fejemben. Még egy utolsó szemezés volt, de az mintha örökké tartott volna. Majd egyszer hirtelen eltűnt. Hajnali kettő óra volt. Tényleg hosszú szemezés volt. Ezután már aludtam, mint a bunda.